Beszélgetés Reisz Gábor filmrendezővel
Reisz Gábor a Filmalap támogatásával készült diplomamunkája, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan óriási siker volt, rövid időn belül kultfilm lett belőle, és világszerte díjakkal jutalmazták a filmfesztiválokon. A Rossz versek sokak szerint ennek a folytatása, mások szerint a szöges ellentéte. Reisz Gáborral erről (is) beszélgettünk.
A VAN sikerét követően részt vehettél a cannes-i filmfesztivál rezidensprogramjában, amelynek keretében több hónapon át dolgoztál Párizsban egy új film forgatókönyvén. A Rossz verseket 2018. decemberében mutatták be a hazai mozik, nemzetközi premierje az A kategóriás tallinni filmfesztiválon volt, nemrég Torinóban három zsűri is díjazta olaszországi fesztiválpremierje alkalmával. Valamint nemrégiben jött a monte-carlói fődíj.
Eddig mik a tapasztalataid, szerinted mennyivel érdekli jobban az embereket a Rossz versek, mint a VAN valami?
Szerintem több ember érdeklődik, de alapvetően nem vagyok túl optimista alkat. Most nagyon rajtam csapódik le minden visszajelzés. Hiszen ha kijön egy film, akkor általában vagy a rendezőnek vagy a főszereplőnek írnak az emberek. Jelen esetben most mindkettő én vagyok, és mivel eddig nagyon sok az elismerő visszajelzés, ezért pozitív ingerek érnek.
Szerintem aki szerette a VAN-t, az ezt is imádni fogja, aki utálta, az pedig biztos, hogy utálni fogja a Rossz verseket is. Mit tapasztalsz, így van ez?
Nem, épp ez a furcsa. Sok néző azzal keres meg, hogy az előző filmemet nem szerette, de ezt nagyon szereti. Amikor elkezdtük forgatni, már akkor tudtuk, hogy ez egy megosztó film lesz. De nagyobb volt a motiváció, hogy kísérletezzünk és csináljunk valami újat, mint hogy egy lineáris cselekményszálú biztosan nézőbarát filmet készítsünk.
Amikor az első filmedet megnéztem, bennem az fogalmazódott meg, hogy hol volt ez a fiú eddig? Mennyi időt ölel fel ennek a két filmnek a cselekménye az életedben?
A VAN több mint két évig készült, és ha a személyes oldaláról kell néznem, akkor egy nagyon hosszú folyamat vége a Rossz versek, aminek már csak elenyésző százaléka nem személyes indíttatású, hanem valaminek a beemelése. Szerintem fontos szerepet játszottak a filmművészetin töltött évek alatt Enyedi Ildikó órái. Ő nagy hangsúlyt fektet a saját hangra és a személyes filmekre. Hiába van egy jó ötlet, neki a legfontosabb kérdése mindig az volt, hogy hol vagy te a történetben?
A VAN-ban mennyire bontakozik ki a személyes érintettséged a szinte teljesen rólad szóló Rossz versekhez képest?
Abszolút kibontakozik, de nem lehet eltekinteni attól a fontos szemponttól, hogy más a főszereplő. A VAN főszereplőjével abban az időben éjjel-nappal együtt lógtunk, és ezekből az együtt töltött napokból lettek a forgatások is. Abban a történetben legalább olyan fontos az ő személyes érintettsége, mint az enyém. Nem mondom, hogy egy az egyben olyan vagyok, mint a Ferenczik Áron, de próbáltuk összegyúrni ezt a két karaktert.
Most nem gondoltál rá, hogy ismét neki add a főszerepet?
Nem, mert egyrészről Áron kijelentette hogy soha többé nem akar filmben szerepelni. Másrészről ez a karakter sem ő. Merthner Tamás szerepére egyáltalán nem olyan embereket kerestünk mint annak idején Áronéra. A castingon többen is igyekeztek az „Áronos” énjüket előhozni, pedig egyáltalán nem egy „Áron kettőt” kerestünk. Merthner Tamás igaz, hogy egy introvertált személy éppúgy, mint Szentesi Áron, de nagyon sok mindenben sokkal lázadóbb típus, kevesebbet hezitál. Bár nehéz ezekről a karakterekről teljesen tisztán beszélni, hisz mindkettő olyan időszakot él meg, ami lényegesen extrémebb viselkedést hoz ki belőlük, mint ami általában szokásos.
Mikor jött a nagy rádöbbenés, hogy Gábor! – neked kell a főszerepet eljátszanod?!
Nem én dobtam be az ötletet, hanem az egyik munkatársam tette ezt szóvá a casting direktornak, Bartsch Katának, amire ő csak azt mondta, hogy ez az ötlet már benne is felmerült, és legalább próbáljam meg. Belementem, hogy csináljuk egy tesztet, de csak azért, hogy ők is rájöjjenek, hogy miért lenne ez óriási hülyeség. Aztán engem is meglepett, hogy egyáltalán nem volt különösebben nehéz felidézni azokat a fájdalmakat, amik miatt Merthner Tamás szenved. Ezt követően még két hétig folytatódott a casting. Én közben elmentem egy napra Párizsba forgatni, hogy a parkot, ahol a szakítás történik, több évszakban is fel tudjam venni. Ahogy járkáltam Párizsban a nagyon hidegben, egyszer csak észrevettem, hogy már azon gondolkodom, hogy milyen lenne a film, ha én lennék Merthner Tamás. Annyira elkezdte izgatni az agyam a dolog, hogy ez a személyességnek egy olyan határán fog átlépni, ami már egészen furcsa és kísérleti. Azt éreztem, hogy ha ezt most nem vállalom be, akkor csak bánni fogom. Nem az volt a baj, hogy nem voltak tehetséges színeszek, hanem az, hogy ez egy annyira személyes történet, hogy mindegy lett volna, hogy kit választunk, mindenképpen meg kellett volna változtatni a könyvet. És én erre már képtelen lettem volna, bár hivatalosan sem lett volna már rá lehetőség.
Közben nem merült fel benned, hogy „úristen, mit csinálok én?”
Minden nap. Az volt a legnehezebb feladat, hogy miközben a forgatások ideje alatt gyakorlatilag újra kellett élnem a szakítást, és folyamatos gyötrődésben kellett tartani a lelkemet, azzal együtt egy objektív külső szemmel is figyelnem kellett, rendezőként kézben kellett tartanom mindent. Gyakorlatilag az őrület szélén voltam. Berkes Julival, a producerrel a végén meg is beszéltük, hogy biztos, hogy sokkal többet öregedtünk, annyira durva volt.
De úgy tűnik, mégis megérte meghozni ezeket áldozatokat, hiszen a közönség rajongása mellett nemrég egy rangos szakmai díjat is nyert a film. Elhoztátok a fődíjat Monte-Carlóból. Mit éreztél, amikor megtudtad? Számítottál rá?
A vetítés estéjén volt egy vacsora, amiről kiszöktem cigizni. Ott ült kint Kusturica, a zsűrielnök, aki egyből elmondta, hogy nagyon szerette a filmet, és ezt még taglalta pár mondaton át. Elsőre azt gondoltam, hogy vélhetően valamennyi filmesnek ezt mondja, de persze elindult az agyacskámban a gondolat, hogy mi van, ha a valósággal megegyezően valóban tetszett neki.
