Kiégett ikszek

Békeidő

Mintha az X generáció burnoutja magát az alkotót is megperzselte volna…

Hazugság, bántalmazás, abúzus.

Rigorózus témák konok, ellentmondást nem tűrő eréllyel előadva. Ám ezzel együtt (vagy ennek ellenére) Hajdú Szabolcs Békeidő című, az utolsó békeidőben készült filmje alól kicsúszni látszik a talaj. Tőle szokatlan módon lesz meleg engedékeny „szülőből” hideg engedékeny. Hozzánk dobálja a valóság darabjait, aztán kezdjünk vele, amit akarunk. Valahogy úgy, mint az általa játszott negyvenes családapa, aki a maga szikár, bajuszos mivoltában igyekszik megérteni valamennyire a tinédzser kiscsávót, akit nemzett, igyekszik elmagyarázni neki ilyen-olyan tapasztalatait, azaz az általa belátott világot, miközben az asszonnyal is próbál szót érteni, csak egyetlen egyszer (ráadásul jogos felindulásból) fojtogatja, szóval esetenként próbál kicsiholni valamifajta szeretetet magából, de valahogy mindig mellécsúszik. Az élet diktálta fojtogató kényszerben kezdi föladni, hogy a maga módján rendszabályozza meg a világot. Kezd föladni mindent, ami így vagy úgy, de vitte előre. Csak áll és toporog.

Szomorú, kellemetlen, fontos film.

Szomorú, mert nincs benne a hajdúi műalkotások eddig megszokott, elemi életigenlése. Az az esszenciális kedvesség, amellyel az emberi jellemtelenséget, az egyén egyre végzetesebb magába fordulását s vele a családi mikrokörnyezet haldoklását figyelte…. Kellemetlen, mert úgy szűri meg a valóság ezer arcát, hogy a kép, amit látni hagy, a maga kényszeresen visszatérő reménytelenségével elveszi az energiáinkat. Mintha az, amiről beszél, az X generáció burnoutja magát az alkotót is megperzselte volna… És mégis. Megkerülhetetlen, fontos alkotás. A mai negyven-ötvenesekről született, arról az abuzált nemzedékről, amely a generációs piramis csúcsán ugyanúgy bántalmaz nőt, gyereket, alárendeltet, mint a szülei. Illetve annál manipuláltabban. Kifinomultabb módszerekkel. És a gyerekeikről, a tinédzser korú utódokról, akiket hideg engedékenységgel eresztenek ki egy minden ízében alá-fölérendeltségre épülő, bántalmazóktól hemzsegő világba.

A létezés lélekölő tükre.

Azt az egót mutatja, amely az öldöklés mélyen őrzött vágyát lefordítja a mindennapokra. A másik felett érzett hatalom önkívületi állapotában tobzódó egót, a mindig kitörni kész indulatokat, amelyek átitatják az egész társadalmat, s amelyre Hajdú konkrét politikai utalásokkal is ráerősít a migránsozástól a hatalomellenes, végső értelmetlenségbe fúló tüntetésig. A háborútól (mindeddig) megkímélt generációk harcolnak egymással és önmagukkal, akik békében születtek ugyan, de génjeikben hordozzák a háború megöröklött poklát, és viselik a generációról generációra „finomuló kínt”. S bár a virágboltban hisztiző családanyától a hazudozást andalító létformaként megélő tinédzserlányig mindenkinek köze van mindenkihez, mégis laza, egymáshoz nem nagy elánnal kötődő történetszálakat látunk.

Szakadozottságuk nem túl életszerű. Művileg kigondolt forma.

Ezt akár még el is lehetne fogadni. Ám van egy mozzanata Hajdú  filmjének, amely a maga sokkoló valóságosságával felülír mindent. Egy való életből rekonstruált jelenet, amely – legalábbis ebben a formában – túlmutat az esztétikán. Még ha nyilvánvaló szándéka szerint meg is maradna szigorúan művészetnek. Egy autó hátsó ülésén a hatalmi pozícióban lévő színházi potentát abuzál egy színésznőnek készülő fiatal lányt. Maga a valóság lekopírozva. Mindenesetre nem lehet elvonatkoztatni tőle. A szerepet Schilling Árpád, a nagy port kavart esetet kirobbantó színésznő férje játssza… Súlyosan aránytalan, a mű világából kilépő terheket cipel a jelenet, s bárhogy nézem, ez bizarr, nehezen értelmezhető tartományba helyezi az egész művet. Nehéz vele mit kezdeni.

Valójában nehéz mit kezdeni az egész Békeidővel.

Nézd tablónak. Ne keress sorvezetőt. Ne próbáld kitalálni az alkotó(k) gondolatait. Engedd át magad a sorjázó képeknek. Éld át a mozgóképpé sűrűsödés varázsát. Az utolsó pillanatot. Ha úgy vesszük, a béke utolsó pillanatát. Azután meglátod. Talán értelmet kap a Hajdú által idézett Thomas Bernhard-szöveg. Mintha mindent testvériségbe fűzne a pillanat: a rút közelébe merészkedik a szépnek, és megfordítva, a kíméletlen a gyengének.

Próbáld átélni a testvériséget.

A Békeidő a Magyar Filmadatbázison