Volt egyszer egy… Babylon

|

Babylon

“Gyűlöletlevél Hollywoodnak, szerelmes levél a filmeknek” – fogalmazott röviden legújabb alkotásáról Damien Chazelle, miközben konzekvensen követte saját hagyományát, és megint kultikus remekművet készített, igaz nem maradéktalanul.

A fiatal rendező, aki folyékonyan beszéli nemcsak a mozgóképes, de a zenei nyelvet is, és akinek eddigi filmjeiben is a “főszerepet” a muzsika töltötte be (leszámítva Az első embert, ami kiváló iparosmunka, de nem saját forgatókönyvéből született, így nem tudom igazán vérbeli Chazelle-filmnek tekinteni), a lehető legjobb érzékkel nyúlt a néma- és hangosfilm átmeneti időszakához.

Az erősen tagolt film első, de két nagyobb részre osztott szekvenciája olyan intenzív utazásra hív, amit tényleg csak nagyon ritkán tapasztalhat a közönség. Történetünk kezdetén egyik főszereplőnk, Manny (Diego Calva) a mexikói származású buliszervizes, éppen egy elefánttal küzd, hogy eljuttassa a showelemnek szánt állatot egy gigantikus, szolidnak éppen nem nevezhető hollywoodi összejövetelre. Sőt, a korai álomgyárosok végletekig hedonista dorbézolása ez, ahol alap a publikus szex, az alkohol, a drog és persze, ami egy Chazelle-filmből kihagyhatatlan: a jazz.

A jazz

Mindez olyan mértékben van az ember elé tárva, amitől a sokat látott néző is könnyen zavarba jöhet. A maximalista rendező által koreografált vibráló energiájú nyitójelenetben egyszerűen minden a helyén van, és olyan látvány (és hang) kavalkádot kelt életre, ami még egy ilyen kvalitású művésztől sem lenne elvárható, de Chazelle, úgy tűnik, megint szintet lépett. Ebben a buliban ismerjük meg további főszereplőinket: a sztárságra csak ácsingózó fiatal Nellie-t (Margot Robbie) és a már megafilmsztár minősítésű, korosodó Jack Conradot (Brad Pitt).

A bulit követő másnap nagyjából fél órás etapja pedig a film igazi erőssége, mely egyszerűen a székbe szögezi a nézőt. Az ember pislogni sem mer, mikor hőseink az MGM stúdió külső helyszíneinek forgatására érkeznek, ahol a némafilmes hagyományoknak megfelelve, több filmet is forgatnak egyszerre. Nellie és Manny szemén keresztül láthatjuk ezt a fékevesztett cirkuszt, varázslatos forgatagot, amely rengeteg humorral fűszerezve, tökéletesen mutatja be korai Hollywoodot kaotikus, rapszodikus és lélegzetelállító állapotait. Több száz stábtag, szereplő és statiszta katartikus, diszharmonikus koreográfiája, melyben csata és tánc, szerelem és halál tömegjeleneteinek szemkápráztató képei váltják egymást. Ennek a fél órának tényleg minden képkockája aranyat ér.

A forgatási nap a történet szerint is jól végződik, hőseink tobzódnak a sikerben, ami alapjaiban változtatja meg a két pályakezdő, Nellie és Manny életét.

Margot Robbie és Diego Calva

A középső egy óra már kicsit veszít a kezdeti lendületből, de Chazelle még mindig sziporkázik, aminek az egyik legemlékezetesebb jelenete, mikor Nellie a hedonista nyitóbuli sznob, kimért és unalmas ellentétébe csöppenve elveszti a fejét, hurrikánként söpörve végig a kékvérű arisztokrata társaságon.

Fontos jelenet ez a Chazelle-féle hollywoodi kritikában, mely jól reflektál Marilyn Monroe esetére, aki szintén nem találta a helyét abban a sztárimázsban, amibe beletuszkolták.

Nellie karaktere (amit Margot Robbie tökéletesen hoz) amúgy is olyan féktelen tűz, ami pillanatok alatt perzseli fel maga körül a világot, de leginkább Manny szívét, aki mindent felad idővel a lány viszonzatlan szereleme miatt. Nellie önpusztító karaktere illik leginkább a filmipar nárcisztikus világához, ami ugyanolyan erővel köpi őt ki, mint ahogy beszippantotta, mikor nem tudott az új trendnek megfelelően úrilányként viselkedni.

Továbbá szintén zseniális jelenet a második órában, mikor Nellie az első hangosfilmjét forgatja és minden a feje tetejére áll az új innováció, a hang élesben történő felvétele miatt, ami perfektül és végletekig szórakoztatóan jeleníti meg a kezdeti nehézségeket.

Robbie mellett Pitt is brillírozik, egyszerűen tökéletes Conrad szerepére, akit egyből megszeret a néző, mikor házában Mannyinek előadja a film művészi fejlődésének fontosságát és a Bauhaus iránti rajongását. Továbbá maximálisan együttérez vele a publikum, mikor ráeszmél, hogy egyik napról a másikra divatjamúlttá és érdektelenné vált. Ez a kritika is telitaláltat lett Chazelle részéről, főleg, hogy közben feloldja a drámát a film időtlenségéről és a színészek “halhatatlanságáról” szóló monológgal, melyet mégiscsak Hollywood teremtett meg Conrad számára. Csúcsjelenet, mikor Conrad az álomgyár kulturális fontosságát egy szenvedélyes kirohanásban védi meg a Broadwayn játszó színésznő aktuál-feleségével szemben.

Brad Pitt

Diego Calva játékára sem lehet panasz, bár az ő karaktere eltűnik a két sztár markáns egyénisége és alakítása mellett, ami rendben is van, tekintve, hogy Manny sokkal kisebb lángon ég, mint kettejük. Ebből is ered talán, hogy Nellie nem szereti viszont a férfit, legalábbis nem annyira, mint az életmódot, amit választott magának.

A szerelem és önmegvalósítás mérlegén a Chazelle-filmekben amúgy mindig az utóbbi felé billen a mérleg, bármilyen erős is a szerelmi kapcsolat a felek között, a karrierrel és önkifejezéssel mindig erősebb a kötelékük.

Sajnos az utolsó, harmadik órában Chazelle fokozatosan engedi el a gyeplőt, bár ennek is van egy izgalmas része, “Manny pokoljárása”, melyben feltűnik a diabolikus bűnöző James, aki Tobey Maguire alakít, nem is akárhogy. Azonban a film utolsó fél órája sajnos rendkívül méltatlanra sikeredett az addig látottakhoz képest.

Tobey Maguire

Teljes önismétlésbe fordul a cselekmény, túl didaktikussá és szájbarágóssá válik a filmművészet fontosságának hangsúlyozása. Manny, mikor a moziban a könnyeit hullajtja a vásznon lepergő nagyjából száz év filmtermésének felturbózott vízióján (A mozgó lótól egészen az Avatarig), nos, az már kifejezetten kínos; de legalább nem tart túl soká.

Az utolsó (fél)óra minden gyengesége ellenére a Babylon kiemelkedő mestermű lett, olyan lenyomat, amit az ember biztosan nem felejt el jó sokáig. Egy újabb csodaszép és értékes képeslap Hollywoodból.

Babylon a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: