Az Úr hangja
Pálfi György megalkotta eddigi legfogyaszthatóbb filmjét, azonban Az Úr hangjában nem mindig képes tartalommal megtölteni kozmikus ambícióit.
Horvát Péter (Polgár Csaba) barátnőjét kíséri el az Egyesült Államokba, de akkor ezt már jó alkalomnak látja arra is, hogy megkeresse édesapját, aki évtizedekkel korábban emigrált az országba nyom nélkül. Péter keresését két dolog tüzeli: otthon maradt mozgássérült öccse, Zsolt (Fekete Ádám), aki állandóan Skype-on és telefonon zaklatja válaszokra várva, valamint az egyetlen nyom, egy furcsa konspirációs teória, amely szerint a tudós apának köze lehetett néhány rejtélyes halálesethez a ’80-as években.
És a fentiekben nincs semmi átverés, Pálfi György ezúttal valóban kifejezetten közérthető és közönségbarát alkotást hozott létre. (Egy-két jelképesen értelmezendő sci-fi betétet és szürreális álmot leszámítva, de azokat meg nem nehéz dekódolni.) (A forgatókönyv Stanisław Lem műve alapján készült.) A kettős nyomozás viszonylag jól simul bele a műfaji konvenciókba, bár tény, hogy a rendező így sem a zsánerelemek csúcsra járatására törekszik, pusztán annyira dolgozza ki ezeket, amennyire az mondanivalója megfogalmazásához szükséges.
Hogyan éljük meg emberi kapcsolatainkat, hogyan mennek tönkre ezek, a kommunikációs zavaroknak hála, egyáltalán kapcsolatba tudunk-e lépni egymással úgy, hogy ne csússzon hiba az „adásba”? Emberi létünk kulcskérdései ezek, Az Úr hangja mégis adós marad az igazán katartikus válaszokkal, de még a számottevő elmerengéssel is. Rendezője ugyanis láthatóan eszköztelen egy ilyen téma kapcsán.
Pálfi korábbi munkásságából kirajzolódik, hogy hajlamos cinikus megfigyelőként, kissé mizantróp módon közelíteni saját szereplőihez, és bár ez Az Úr hangjára cseppet sem jellemző, másfajta megközelítés helyett éppen a megközelítés hiánya vehető észre rajta. Ennek a történetnek irtózatosan nagy szüksége lenne arra, hogy tönkretett életek csalódása, évtizedeken át elnyomott érzések kitörése árassza el a jeleneteit, ehhez képest a végeredmény többnyire lapos és steril. Mintha tényleg egy másik bolygóról jött idegen készítette volna, aki érdekes, elemzendő furcsaságnak látja az emberi létet.
A főszereplőből kétéves kora óta nem látott apjának megtalálása gyakorlatilag annyi érzelmet vált ki, mintha egy nagyon izgalmas rejtvény megfejtésére jött volna rá, de a film legtöbb karaktere is hasonlóképpen életszerűtlen indifferenciával reagál a forgatókönyv által kreált helyzetekre. Még Zsolt sokszor kamaszos hisztinek tűnő viselkedésével a legkönnyebb azonosulni, abban ugyanis egészen koherens és átérezhető érzelemvilág látszik megnyilvánulni. Az Úr hangja egyfajta tanulmányként jól veszi végig, hogy sokszor még egy két mondatos szóváltás is mennyire félremehet a különböző félreértések, feltételezések, szerencsétlen megnyilvánulások miatt. De ezek a pillanatok éppen azért nem elég hatásosak, mert messziről érződik rajtuk a lombikszag, hogy egy forgatókönyv lapjaira tenyésztették őket a szerző gondolatainak aláhúzására, és nem a való életből merítenek, a való életre reflektálnak. Az Úr hangjából ugyanis nemcsak az nem derül ki, hogy az alkotóknak mik voltak a szándékai a szereplők érzései kapcsán, hanem az sem, hogy mit akartak kiváltani a nézőből. Lehetetlen eldönteni, hogy nevetnünk, sírnunk, megdöbbennünk, megkönnyebbülnünk vagy feldühödnünk kéne egy-egy jelenet láttán. Pedig ha valaki egy igen személyes sztoriból igyekszik kozmikus tanulságokat levonni, nem árt, ha az emberi viselkedés, emberi kapcsolatok minden rezdülését érti és érzi – emberként és rendezőként is. (Ezt még a híresen rideg stílusú Christopher Nolan is felismerte valamennyire a Csillagok közöttben.) Máskülönben nincs, ami alátámassza a nagyívű gondolkodást, és az alkotás könnyen tűnhet üres nagyotmondásnak. Márpedig Az Úr hangja nem egyszer egy-egy ambiciózus snittben is megteszi a távot a mikro- és a makroszint között, és ez sajnos nemcsak képileg, hanem hatásában is a Men in Black híres zárójelenetére emlékeztet.
Csakhogy amit ott egy poénnak szántak, azt Pálfi érezhetően lenyűgöző rendezői vízióként tálalja, és néző legyen a talpán, aki ennek tükrében komolyan tudja venni Az Úr hangját. Ilyenkor legalább a műfaji elemekbe tudunk fogódzkodni, hiszen a rejtély, a fordulatok logikája kellően kiforrott – és valószínűleg akkor leszünk a legelégedettebbek, ha egy érdekfeszítő krimi-thrillerként tekintünk a produkcióra, és nem fektetünk túl nagy energiát abba, hogy dekódoljuk az adást. Mert az nem biztos, hogy megéri a fáradságot.
Az Úr hangja a Magyar Filmadatbázison
