Oppenheimer
Egy film a modern kor Prométeuszáról, vagy az atomhalál megidézőjéről
Christopher Nolan már 2000-ben – első komoly filmjével – hatalmas feltűnést keltett, a Memento c. művének idő- és szerkesztéstechnikája iskolát teremtett. (a történet egy emlékezetét vesztett srác krimijét mutatja be, de Nolan a történteket a sztori végén kezdi el mesélni és visszafelé halad az időben, vagy még annál is bonyolultabb idő-mozaikkal dolgozik. Most, az Oppenheimer c. filmjével – ugyancsak „időjátékos” narratívával – szerintem beköszön az Oscar-díjra, (pár hónapja a Golden Globe versenyben négy díjat zsebelt be). Igaz, hogy a háromórás film próbára teszi a nézőt, de megéri. Már csak azért is mert az atombomba atyjának sztorija ma is aktuális: a világvége víziók korában sokan emlékeznek a Hirosima-Nagaszaki históriára, meg a hidegháború szellemi örökségére.
Robert Oppenheimer nem egyszerű tudós, emberileg is furcsa, de főképp azért látjuk furának, mert zseni. Igaz, hogy 1942-től az un. Manhattan-terv (atombomba kifejlesztésére létrehozott titkos kutatási csoport New Mexikóban) tudományos igazgatója volt. Korábban persze olyan zseni volt, aki a kor kvantumfizikai nagyságaival, atomtudósokkal haverkodott, Göttingen is tanult, Bohr-t és társait körébe vonhatta. Amit Oppenheimer (Szilárd Leo sugallatára) felfedezett, az atomhasadás korlátozott láncreakciója, a hihetetlen erejű robbanást létrehozó bomba az ő nevéhez fűződik.) Persze Nolan azért bemutatja azt is, hogy a New Mexikói sivatagi terepen felépített faházakban, laborokban legalább ezerötszáz kutató és segédmunkás dolgozott. Nem egy single handed játék volt a Bomba összerakása, működőképes változatának kipróbálás, majd bevezetése és ledobása. Több ezer ember dolgozott rajta.
E folyamat tudományos lépésrendjéről a film persze nem tud sokat mondani, mert annyira szaktudományos (és szakpolitikai) elemekből áll, amit nem bírt volna el a mozi. Így csak célozgatva kapunk morzsákat a sivatagi barakk-várostól az első kísérletig tartó lépésekről. Apropó: mai szemmel megdöbbentő az a naivitás ahogy az első, már elkészült próba-bomba kísérleti robbantására készült a szűkebb stáb. Egy vastornyot építettek a sivatag közepén, majd a megfigyelők pár kilométerre onnan (a robbanás hatótávolsága ennek tíz, vagy százszorosnyi távolságára) feküdtek valami pokrócba csomagolva, fekete szemüveggel. Fogalmuk sem volt, hogy az életükkel játszanak ilyen közelről figyelni a robbanást.
Oppenheimert csak az izgatta, hogy a kísérletnek sikerülnie kell, mert ha nem működik a Bomba, akkor három évi meló és többezer millió dollár megy a lecsóba, rájuk meg nagy bünti vár. Sikerült, a csapat örvendezett – csak Oppenheimer esik mély morális válságba: ő tudja, hogy egy új, rettenetes (világvége) korszak küszöbére kerültek, és emberek millióinak életét fenyegeti az, amit az itt, a nevadai sivatag közepén beállított primitív vas állványon felrobbant bomba sikere hozott.
Benne van a filmben a kutatási titkokat, terveket oroszoknak lepasszoló Klaus Fuchs nevű fickó is. Habár az már inkább csak lelkiismereti, illetve morális történet, hogy ez a „kém” azért lopott titkokat, hogy kiegyenlítse a két világhatalom közti egyensúlyt, vagyis, hogy Amerika a bomba kizárólagos birtokában ne fojtsa meg mindjárt a Szovjetuniót. (Gondolj Churchill Fultonban mondott beszédére, 1946 márciusából: addig kell a ruszkikat szétbombázni, – mondotta – amig nekik nincs atomfegyverük… Csak így lehet a szabad világot megmenteni…) A filmben ebből csak egy Trumannal készült jelentet látunk, amiben az amerikai elnök a sikeres bombázás után gratulál a tudósnak, de azt is mondja gúnyosan, hogy a ruszkiknak soha sem lesz atombombájuk. (Az orosz atombombát először 1949-ben robbantották fel. Sztálin viszont már a jaltai konferencián (1945 februárjában) értesült amerikai bomba sikeres összerakásáról..)
De megyek sorba a kvíz-film összerakásával. Ott a New Mexikói sivatagban egy életbevágó verseny is folyik: Oppenheimer és társai tudták, hogy a nácik is barkácsolják saját atombombájukat, (sőt: azt is tudták, hogy úgy 1943 táján bizonyos területeken a németek előrébb tartanak, mint az amerikaiak). Tehát, ha nem sikerül Amerikának a nácikat megelőzni, – Hitler győz és elpusztul a civilizáció. Ha meg az amerikaiaknak sikerül, és ledobják a Bombát, akkor a Japán békét köt, és a Csendes Óceáni hadműveletben legalább háromszázezer GI menekül meg a biztos haláltól
. Persze a német-amerikai verseny napi állásáról is csak minimális villanást mutat a film, – pl. hogy Oppenheimer Németországi tanulmányai idején személyesen is találkozik Niels Bohr-ral, összejön Heisenberggel. (Az atomhasadás, kvantumfizika Nobel díjas nagyságaival, akik a nácik bombáján bütykölnek…) Nolan azonban ezekkel részletek bemutatásával spórolósan játszik, a német versenytársról csak villanásnyi képsorok vannak a filmben. A rendező tudja, hogy a nagyközönség számára ezek a német (sőt orosz) kapcsolatok nem lennének érthetőek és a Bombagyár működésének bemutatása sem lenne ehető.
A filmben és a valóságban is, Oppenheimert 1945-ben sztárként ünneplik, de az ötvenes évek elején már vadul üldözik. (Az orosz atombomba megjelenése – 1949 – idegesíti az amerikai kormányt és főképp a hadsereget: itt a hidegháború…) Az üldözés alapja, hogy a tudós ifjúkorában támogatta a spanyol polgárháború baloldali és komcsi résztvevőit, bár maga nem volt kommunista párttag, viszont baráti köre tele volt a szovjetekkel rokonszenvező figurákkal. (Csak mondanám: a háború alatt Amerikának a szovjetek voltak szövetségesei.) Ezért a baloldaliságért jól megszívatják: a filmben a Bomba utóéletét, vagyis az ötvenes években fellángolt „mccarthyzmus” üldözési mániájának) undorító mozzanatait is láthatjuk – igaz csak mozaikszerűen, nem időrendben, hanem ugrálva a harmincas meg ötvenes évek között. Ráadásul három-ötpercenként „vad” snittekkel. Pl. Nolan egy nagy szerelmi jelenetre vágja rá a McCarthy-bizottság Oppenheimert gyalázó ülésének jelenetét, közben ismét csak az időrend felborításával betekinthetünk a Los Alamos-i atombomba-gyár alapításába-működésébe. Hát, aki nem ismeri e história legalább néhány elemét, könnyen eltévedhet a filmben, pedig Nolan-nak sikerült a világtörténelmet megváltoztató esemény (a Bomba) korszaknyitását bemutatnia.
Egy szó, mint száz: jóval a háború után, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva bealázzák a tudóst, megvonják kutatási licenszét, mondhatnám, hogy a hozzá nem értő „vallatói” sárba tapossák. A film vége azért józan megoldásra fut ki: a hatvanas években J. F. Kennedy elnök rehabilitálja a tudóst, a legmagasabb állami kitüntetést adja Oppenheimernek. (Sajnos már későn, a tudós pár hónappal multán meghal.)
A filmben, ha felszínesen is, de betekinthetünk a Los Alamos-i csapat belső rivalizálásának sztorijába is, például a hidrogén-bombán dolgozó Teller Ede, valamint csak az atomban bízó Oppenheimer ütközéseibe is. (A filmben Szilárd Leó is kulcsfigura, de még Einsteint is látjuk. Szóval az atomtitkok ilyen-olyan részleteibe is bepillanthatunk.) Közben persze többször is beugrik egy-egy fura ágyjelenet: pl. a tudós szeretkezik, ám az aktus közben, kedvese kérésére – erekciója közben – egy szanszkrit nyelven írott (!) könyvből kell felolvasnia. Hm. Nolan kemény fiú: ha már a mai filmben kötelező kefélni, akkor ő ilyen csavart módon viszi a jelenetet vászonra.
Végül csak megemlítem, hogy Cilian Murphy, az Oppenheimert játszó színész Oppenheimer-figurája zseniális, több évig készült e szerepre és alakítása/arca, gesztusrendje szinte beleég az agyunkba.) Nagy mozi ez, megérdemli, hogy az év mozijának tartsa a kritika és a közvélemény. Ugyanakkor nagyon oda kell figyelni, hogy a háttérinformációk felvillanásait megértsük. Hát, ilyen egy művészfilm a Nagy Háború végső titkairól.
