Az Arany Kesztyű / Berlini Filmfesztivál 2019
Megfizethetetlenül bizarr élmény Fatih Akin új filmje: egy groteszk tragikomédia a nyugatnémet Ted Bundy életéről.
Fotók: Berlinale 2019
Ha sokáig nézi az ember a középfajú és középszerű művészfilmeket egy filmfesztiválon, egy idő után hajlamos úgy érezni magát, mint Sztálin, aki köszönte szépen, csak a remekműveket akarta látni az éves filmtermésből. Határozottan igaz az idei Berlini Filmfesztiválra, amit elleptek a középutas művészfilmek, amik között Fatih Akin botrányfilmje egyértelműen kimagaslott – még ha nem is pozitív értelemben.
Az Arany Kesztyű ocsmány, vicces és elképesztő – általában egyszerre. A gyenge idegzetű nézőket már a legelső jelenet kiugrasztja a moziból. Mattrészeg sorozatgyilkost figyelünk, ahogy szemeteszsákba ügyetlenkedi, majd szétfűrészeli az ágyán heverő, halott prostituáltat. Mint egy csorba fogú, duzzadt orrú Colin Farrell, aki Nosferatura itta magát, Fritz Honka torzszülött ősemberként lép elénk. Idejének nagy részét az Arany Kesztyű nevű hamburgi kocsmában tölti vedeléssel, onnan csábítja fel padlásszobájába egy-két üveg pálinkával a még nála is mélyebbre csúszott nőket, hogy aztán megölje őket, ha nem sikerül szexuális aktust létesítenie velük.
Az eddig bevallottan közönségbarát művészfilmeket rendező Fatih Akin nem mismásolja el az erőszakot, inkább jó erősen beleveri a borzalmakba a néző fejét. A nyomor, az elállatiasodott alkoholizmus legmélyére vezeti a kameráját, ahol Fritz Honka hol virslivel, hol fakanállal erőszakolja a nőket, azok pedig bosszúból csípős mustárat kennek a péniszére. Többségük fel se fogja, mi történik vele: Az Arany Kesztyű a magukban monologizáló részegek filmje, akik az agykárosodott alkoholizmusnak azon a fokán vannak, amin a következő felesen kívül már semmire se tudnak ráfókuszálni.
Más rendező gyomorforgató horrort faragott volna, Akin tragikomédiát rendezett a nyugatnémet Ted Bundy életéből, amin jobb híján csak nevetni lehet. Nevetni azon, hogy libasorban vonulnak és elvágódnak a szélütötte részegek, mintha csak egy burleszket néznénk, és nem az alkoholizmus szívszorító tragédiáját. Vagy nevetni az Arany Kesztyű kabaréfiguráin, akiket hol Ánusznak, hol Gin Jánosnak, hol SS Norbertnek becéznek. Nem véletlen, hogy az egykori náci tiszt ma már konszolidált vendégként támasztja a kocsmapultot, Fatih Akin ugyanis épp azért hangolta át részegbohózattá a sorozatgyilkos történetét, hogy minket, nézőket is cinkossá tegyen. Hogy ne szörnyülködjünk, hanem nevessünk az ember lealjasodásán, és elfogadjuk ilyennek Honkát.
Honka ugyanis épp azért tudott meggyilkolni legalább négy nőt az életében, mert nem lógott ki semennyire az őt körülvevő társadalomból. A ’70-es évek kiábrándult zülléséből, az elfogadottnak számító nőverésből és a felfoghatatlan mértékű alkoholizmusból. Nem loholtak nyomában rendőrök, nem kellett bujdosnia, menekülnie. Míg az amerikai sorozatgyilkosoknak presztízse van és legendája, mert magát a megtestesült gonoszt képviselik, a kelet-európai Honka egy kisszerű, hibbant figura volt, aki véletlenszerűen ölt és véletlenül bukott le.
Fatih Akin ehhez a világhoz találta meg a tökéletesen passzoló hangnemet a groteszkben. A hozzá illő történetet viszont már nem sikerült. Az Arany Kesztyű ugyanis félúton kifullad, mert az egymásra pakolt borzalmak egy idő után kioltják egymást. Amikor a harmadik-negyedik gyilkosságot nézzük, Honka szerencsétlen öldökléséből elpárolog a bizarr humor, és nem marad semmi, csak az emberi létezés visszataszító végstádiuma. Akin meg sem próbál kontextust rajzolni figurája köré, nem érdekli, honnan jött és miként lett ilyenné Honka – egyáltalán semmi sem, amelyből alaposabban kiismerhetnénk azt a nyugatnémet társadalmat, amelyben ez a sorozatgyilkosság megtörténhetett. Honka nyilvánvalóan patológiai eset volt, de az amerikai sorozatgyilkosokkal szemben nem a Sátán terméke – de hogy kié, mié, mennyiben a társadalomé, mennyiben az őrületé, azt Akin nem egyértelműsíti. Kocsmatöltelékei – még az áldozatok is – mindvégig karikatúrák maradnak, akiknek a lelkivilágán kívül rekedünk, nehogy véletlenül együtt érezzünk velük – így a film az öncélú brutalitás felhalmozásával egyenes arányban laposodik el.
A számos érzékenyítő művészfilm után felüdítő volt a Berlinálén, hogy Fatih Akin nem rágta szájba, mit kéne gondolni Honkáról, a gyilkosságokról és egyáltalán a filmjéről, de ezzel a húzással legalább ennyire magának is szívességet tett, mert azt is megúszta, hogy gondolnia kelljen valamit az aberrált sorozatgyilkosról. Az ugyanis még nem jellemfestés, és nem állít semmi érdemlegeset a szexuális devianciákról sem, hogy tökéletesen újrateremtették Honka padlásszobáját, és a kanapén sorakozó babák fölé odaragasztgatták az NDK-s pornósztárok képeit. Az Arany Kesztyű erős hangulatjelentés a lepukkant kocsmák mélyéről, egy megfizethetetlenül bizarr élmény – de nem több annál. Filmként az érdekfeszítő kudarcok táborát gyarapítja.
Az Arany Kesztyű Magyarországon is látható lesz a Vertigo Média forgalmazásában.
