Filmélmény-almanach

|

Az Adam-projekt és a nosztalgiafilmek új kora

Az Adam-projekt látszólag nem több egy átlagos, péntek esti Netflix-mozinál, azonban azzal, ahogyan megfogalmazza magát, visszatekintve akár még fontos mérföldkővé is válhat.

10 éve aligha hittük volna el, hogy az addig nagyjából közepesen bugyuta komédiákat (Párterápia, Gyakornokok) és családi kalandfilmeket (Éjszaka a múzeumban, Vasököl) rendező Shawn Levy mindössze néhány év alatt elképesztő hatást fog gyakorolni a popkultúrára. Nemcsak arról van szó, hogy Ryan Reynolds bejáratott partnereként összehozta minden idők egyik legjobb videojáték-adaptációját, és nemsokára nekiállhat a Deadpool 3 előkészítésének, hanem arról is, hogy a Stranger Things és az Árnyék és csont producereként a Netflix egyik meghatározó alkotójaként dönthet arról, milyen szériákra függhet rá a több mint 200 millió felhasználó. Ezek közül elsősorban a Stranger Things hatása pedig vitathatatlan: a 2015 tájékán legmagasabb fokozatba kapcsoló nosztalgia-boom végérvényesen a hawkinsi gyerekcsapat kalandjai révén áztatta csurig a popkultúrát, ugyanakkor a Netflix zászlóshajója egyben annyira émelyítő mennyiségben ontotta magából a 80-as, 90-es évekbe történő visszarévedezést, hogy utódai (köztük például még Ready Player One filmadaptációja is) csak fáradt erőlködésnek bizonyultak. Minden bizonnyal a Stranger Thingsnek is komoly szerepe van abban, hogy 2022-ben már sokkal többre van szükség, mint utalgatásra és easter egg-áradatra – ugyanakkor a filmes hivatkozásjegyzékek újhullámát éppen Levy látszik megteremteni Az Adam-projekt című aktuális munkájában.

Ryan Reynolds és Zoe Saldana

A 7-8 éve beindult nosztalgia-divat ugyanis elsősorban azért látszik fokozatosan kudarcot vallani, mert eleinte beérte annyival (és persze a nézők is beérték annyival), hogy a fő célcsoport fiatalkorában befutottnak számító franchise-okat, címeket, sztárokat rángat elő és éleszt fel, vagy esetleg éppen ebbe a periódusba helyezi magát. Azonban hamar világossá vált, hogy amennyiben ezek a művek nem állítanak semmit a múlttal fennálló viszonyukról, a közönség hamar beleun a kontextus nélkül visszautalás-jutalomfalatokba – nem véletlen, hogy az elmúlt időszak hasonló jellegű produkcióinak az új Candymantől a Dexter: New Bloodon át a Mátrix: Feltámadásokig mind önnön létjogosultságuk és örökösi szerepük az egyik meghatározó témája. (És ugyanígy, a mindent mindennel összekötő képregényuniverzumok is mintha igyekeznének egyes darabjaikat sokkal inkább függetleníteni egymástól, mielőtt a „hol volt [aktuális szuperhős], amikor az előző három világpusztító fenyegetés elhárításában kellett volna segédkezni?” kényelmetlen kérdéseire kellene válaszolniuk.)

Az Adam-projekt azonban nem reboot vagy folytatás, hanem eredeti mű – ám eredeti műként döbbenetesen nagy mértékben támaszkodik különböző popkulturális előképekre. Az alapötlet le sem tagadhatná a Vissza a jövőbe behatást, hiszen a címszereplő 28 évet utazik vissza az időben saját fiatalkori énjéhez (és halott édesapjához), ezt pedig egy őt üldöző csillagflottával és mindenféle tetszetős fegyvernemmel spékeli meg a forgatókönyv. De mire elkezdenénk beazonosítani a konkrét inspirációkat, azt kell észrevegyük, hogy Levy itt teljes mértékben megtagadja a Stranger Things-féle iskolát. Míg alapesetben egy-egy nyilvánvaló párhuzam kiemelése óriási ziccernek számítana, az „ – Ez olyan, mint a Vissza a jövőbe? – Igen, ez olyan, mint a Vissza a jövőbe” – jellegű szájbarágók elmaradnak, a Zemeckis-klasszikussal kapcsolatos egyetlen konkrét kiszólás gyakorlatilag egy félbeharapott viccként veszik el a két főszereplő dumatengerében.

Döbbenetesen nagy mértékben támaszkodik különböző popkulturális előképekre.

A hangsúly azonban nem azon van, hogy ifjabbik Adam nem mondja a képünkbe, mit másol éppen a forgatókönyv, nem ölelgeti prominensen a Millenium Falcon modelljét, hanem hogy a mű a popkulturális hivatkozásjegyzéket éppen zsúfolt narratívájának közérthetőbbé tételére vonultatja fel.

Ugyanis, ha jobban megfigyeljük, Az Adam-projekt végig címszavakban beszél, és éppen erre is van szüksége. “Meglepően gyorsan hozzászoktál a helyzethez” – mondja Ryan Reynolds fiatalkori énjének, és miért ne tenné? Így, túl a századik időutazós mozin, már mi sem fogunk rácsodálkozni egy efféle alapötletre, a kételkedést felfüggesztéséhez nincs szükség az összes időparadoxon hézagmentes megmagyarázására, ezzel viszont több idő marad más kérdésekkel foglalkozni. Hasonló elv állhat amögött, hogy az idősebb Adam 2050-jét egy másodpercre sem látjuk, csak annyit tudunk róla, hogy „a Terminátor olyan, mint 2050 egy jobb napon” – terjengős visszatekintések helyett ez az egy mondat is elég, hogy elképzeljük a világot, hiszen a Terminátort bizonyára mindannyian ismerjük. A 12 éves Adam sem azért nevezi jövőbeli énje mágnesfegyverét lézerkardnak, hogy pár kéjes sóhajt bezsákoljon a Star Wars-fanoktól, hanem hogy körülményes techno-blabla nélkül is világossá váljon, mire képes az eszköz és hogyan fogják használni.

A popkultúra az összes narratív építőelemében megjelenik

Ugyanakkor Az Adam-projektben ez a gondolkodásmód nemcsak a konkrét popkulturális kikacsintásokban, hanem szinte az összes narratív építőelemben megjelenik. A két Adam személyisége között tátongó űrt a film mindössze annyival tölti be, hogy apja halála Adamet jobban tönkretette, mint az gyerekként sejtette, a főgonosz karakteríve szinte ugyanígy summázódik néhány mondatban. És míg ezt alapesetben nevezhetnénk elnagyoltságnak, kidolgozatlanságnak, Levy tulajdonképpen itt is arra épít, hogy nézői már jól ismerik a (fél)árva, apakomplexusos kisfiú, a karrier és a magánélet között felőrlődő apa vagy a magányos, materialista megalomán karakterét.

A produkció egyenesen sportot űz abból, hogy mindenféle elcsépelt ötletet kikölcsönöz, amelyekhez ugyan nem tudunk konkrét címeket társítani, azonban kellően sok feldolgozást éltek meg ahhoz, hogy ugyanazokat az érzelmeket váltsák ki kvázi-hivatkozásjegyzékként, mint izzadságú részletességgel. Ezzel pedig Az Adam-projekt drasztikusan lerövidíti saját hatásmechanizmusát, és így végeredményben sablonjaiban nem az eredetiség hiánya tükröződik vissza, hanem az, hogy tematikailag lényegesen nagyobbat képes meríteni. Igen, legtöbb megoldását a popkultúrában jártas néző már betéve tudja, viszont ennek hála Levy gyakorlatilag szőnyegbombázással szórhatja ránk érzelmi ampulláit, bombasztikus momentumait és szereplői a 105 perces játékidőhöz képest kifejezetten szövevényes viszonyait.

Ryan Reynolds, Mark Ruffalo és Walker Scobell

Ettől persze Az Adam-projekt nem feltétlenül válik eredetibb, hatásosabb művé, hiszen a nézői érzelmekért és a mozgókép csodáiért akkor is meg kéne dolgozni, ha a látottak kísértetiesen emlékeztetnek minket azokra a pillanatokra, amikor valahol már átéltük ugyanezt. Viszont egy kifejezetten érdekes és potenciális mérföldkőnek számító megoldásával állunk szemben annak a dilemmának, hogy milyen történeteket lehet elmesélni egy olyan korban, amikor már minden történetet elmeséltek – és amikor a közönség tudat alatt még mindig kissé arra vágyik, hogy ugyanazokat a történeteket meséljék el neki újra és újra.

Az Adam-projekt a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: