Árni
Ígéretes és figyelemre méltó debütálás az Árni. Bár nem mentes a tétovaságtól és kényes szövete még felfeslik néhány helyen, de hangulatteremtő képességével olyan egyéni tónust képvisel, amely nyomán haladva nagyon izgalmas alkotások készülhetnek még a közeljövőben a rendező keze alatt.
A vándorcirkusz motívuma nem ismeretlen a filmtörténetben, eszünkbe juthat Fellini Országúton filmjének keserédes története, de Tarr Béla Werckmeister harmóniájában is ez a létesítmény zavarja meg a kisváros életét a kitömött bálna tetemének attrakciójával, vagy ismerős lehet akár a Walt Disney klasszikusából, amely Dumbóról, a repülő kiselefántról szól. Mégis, ha az emlékeimben kutatok, ezeken túl ott rejtőzik egy régi, gyermekkori emlék a falunk határában húzódó puszta térről, ahova egy-egy nyár alkalmával vándorcirkusz érkezett, no nem az a fényes, pompás fajta, csak amolyan szedett-vedett, kopottas – olcsó, megtépázott piros-fehér sátor, műanyag székek – olyan kelet-európai. Ehhez a cirkusz-képhez áll legközelebb Vermes Dorka Árni című első nagyjátékfilmjének közege.
A cirkusz-romantika kifulladt, a társulat tagjai, akik egy családot alkotnak nem sok sikerrel próbálkoznak könnyed és csillogó életként bemutatni pályájukat – pontosabban, már nem is próbálkoznak, csak egyszerűen meg akarnak élni valahogy. A cím is jelzésértékű: Árni törékeny alakjával, kiálló bordáival, legelső pillanattól kiszolgáltatottságot árasztó karaktere áll a középpontban. Árni nem a család tagja, a társulat tagjának is bajosan nevezhető, inkább egy állatnál mégiscsak hasznosabb barom módjára végzi a rá kiosztott feladatokat. Monoton napjainak megszokott rendje főként a cirkuszi állatok gondozásából áll, a világhoz való kapcsolódási pontját is ezek jelentik – hiszen az emberekkel való kommunikáció számára nem egyszerű és nem természetes. Életének állandó alkotórésze a magány és az intimitásnélkülözés.
Sivárság, ridegség és üresség járja át ezt a közeget. Ha feltűnik is néha egy-egy villanásnyi melegség, az csak a családi közösség összetartozásának élményéből adódik – amiből Árni nem pusztán kimarad, de olykor élcelődő megjegyzések céltáblájává is válik. Jellemtelen, sokszor haszontalan, akár primitívnek is nevezhető emberek alkotják ezt a társulatot, akiknek a pia és a cigaretta az állandó attribútumuk és elmaradhatatlan társuk – a dohányfüst szürkés gomolygása gyakori eleme a képi világnak – de nem egyoldalúan romlott, csak elgyötört, kiégett emberek, akik a teljes kilátástalanság elől ebbe a családi örökségként tovább hagyományozódott tevékenységbe menekülnek.
Ahogy Árni – akit Turi Péter alakít kivételes érzékenységgel és visszafogott, a felszín alatt lüktető erővel (a színészhallgató maga ihlette a karaktert, személyiségéből építkezett Árni alakja) – egy visszahúzódó, zárkózott, szegényes verbális eszköztárral rendelkező fiú, úgy a film is körültekintően bánik a szavakkal. Árni, ha meg is szólal, akkor előtte legalább kétszer neki kell futnia a feladatnak, elcsukló hangjával kell viaskodnia, és így sem garantált, hogy vékony, halk hangját megértik – hiszen nem értik se szavát, se szótlanságát.
A többi szereplő között elhangzó párbeszédek is lényegre törőek és hétköznapiasan egyszerűek. Éppen annyit árulnak el róluk, amennyi szükséges, távolságot tartanak. Így ami elhangzik, bár érdektelennek tűnhet, pont ezekben a közömbös apróságokban árul el sok mindent a közösség működéséről: a hagyományos férfi és női szerepkörökről (egy kislányról nem lehet kamiont elnevezni, majd talán ha fia születik, róla), a generációs ellentétekről (az apa az aranyos uszkárokra esküszik, míg a fia hüllőshowt csinálna, mivel az modernebb és divatosabb), az anyagi helyzetük romlását is csak a megvásárolt vattacukor és pattogatott kukorica számának csökkenésében érzékeljük. A cirkuszi „attrakciók” jelenetei láttán nem az ámulat, hanem a szánalom és a szomorúság elegyének érzete fogalmazódik meg.
A csendek, a hangulatok és a képek erejével próbál vezetni a film, egyfajta meditatív, szemlélődő állapoton keresztül akarja megragadni az Árnin eluralkodó kozmikus magány élményét. A fiú társadalmon való kívülállóságát nyomatékosítja szexuális orientációja, ez fokozza védtelenségét és sérülékenységét. Vágyakozik a valakivel való kapcsolódásra, a melegségre és a közelségre. Bár akad egy férfi (kinek megkülönböztető jegye egy kígyót ábrázoló tetoválás a kézfején), aki alkalmi partnerként egyszer szívesen kihasználja, de a későbbiekben fenyegetően, undorral fordul felé. Pedig miatta még a megannyi veszélyhelyzettel fenyegető kocsmába (itt idéződnek meg leginkább Tarr Béla filmjeinek helyszínei és véglényei) is többször visszamerészkedik.
A változást egy óriáspiton érkezése hozza el az életébe. Ez a veszélyes, titkokkal teli, egzotikus állat olyannyira felkelti Árni figyelmét, hogy bűvkörébe vonja fényes, ragyogó, félelmetesen vibráló megjelenésével. Miközben próbálja megszelídíteni az állatot, ő maga kerül „elcsábításra”. A vörös, narancs fények melegségben úszó jelentek bensőségességet, különös érzékiséget sugároznak. Többet kezd el jelenteni számára az állat, akit valamiképp a férfival azonosít vagy helyettesít, akitől majd a végső visszautasítás az utolsó lökést adja, hogy hirtelen indulattól vezérelve kilépjen a porondra és közönség elé álljon a kígyóval.
Bár kiszámítható a drámai vég, hiszen a baljós hangulat egyre fokozódik a végkifejlet felé haladva, a film legintenzívebb hatást kiváltó jelenete kétségtelenül ez az utolsó néhány perc. A kamera körkörös mozgása minket is a hatalmába kerít, érezzük az indaszerűen körénk tekeredő állat hatalmas erejét. Leginkább erről a levegőtlen kitaszítottságról, erről a fojtogató érzésről beszél Vermes Dorka.
Ígéretes és figyelemre méltó debütálás az Árni, nem véletlen, hogy a Biennale College Cinema inkubátor programja is felfigyelt a produkcióra, és segítette az elkészültét. Bár a film nem mentes a tétovaságtól és kényes szövete még felfeslik néhány helyen, de hangulatteremtő képességével olyan egyéni tónust képvisel, amely nyomán haladva nagyon izgalmas alkotások készülhetnek még a közeljövőben a rendező keze alatt.
