A szavak ereje
Össze lehet veszni annyira egy Scrabble-játszmán, hogy valaki világgá menjen? A filmtörténet legszórakoztatóbb Scrabble-mozija a nyári uborkaszezon első kellemes meglepetése.
A magyarok kedvenc angol karakterszínésze, Bill Nighy egy szál esernyővel álldogál a bánatszürke tengerparton – ha van kép, amelybe ez a melankolikus vígdráma egészen belefoglalható, biztosan ez az. Mert van benne valami végtelenül abszurd – elsősorban az esernyő, holott nem csepereg semmi sem –, és mert ott lapul benne a végtelen magány. És valami remény is, amikor Alan fölhívja a fiát: jöjjön oda, találkozzanak a fagyiskocsinál, utána úgyis menniük kell a halottasházba, hogy megnézzék, egy bizonyos holttest nem a másik fiúé-e, aki egy családi Scrabble-játszma közepén viharzott ki a lakásból, hogy azóta se bukkanjon elő. Nem adott magáról életjelet, de a holttestét se találták meg, így a család folyamatos bizonytalanságban él, Alan pedig egyre kétségbeesettebben keresi a fiát, a másik, az élő fiú pedig az apját, aki monomániája miatt kezd eltűnni az életükből.
A szavak ereje egy szómániás családról szól, akik nem értenek szót egymással. Alan egyfolytában különleges, sosem hallott, de létező szavakat rak ki, igazi mestere a társasjátéknak, ismeri az angol nyelv minden csínját-bínját, mégsem tudja kifejezni az érzelmeit. Nyugdíjas szabó, aki állig begombolkozott, igazi brit, aki viccelődéssel takargatja fájdalmát. Elsősorban neki, és persze az őt alakító Bill Nighynek köszönhető, hogy A szavak ereje kifejezetten szórakoztató, humoros alkotás. Finoman, okosan humoros film, amelyben nyoma sincs a brit vígjátékokat jellemző jópofáskodásnak, modorosságnak.
Carl Hunter első rendezése szép egyensúlyban tartott dramedy, amelyben a humor sosem megy a dráma rovására. Bár Hunter eddig tévés dokumentumfilmeket és rövidfilmeket rendezett, első egész estés munkájában az abszurd minimalizmus tehetséges tanítványának mutatja magát. Nem véletlenül kerül elő rendre Roy Andersson, Aki Kaurismaki és Wes Anderson neve a kritikákban. A faarccal sorolt poénok, a frontális, kétdimenziós kompozíciók, a teátrális díszletek, a túltelített színek mind-mind valamelyik nagy előd munkáját idézik, de anélkül, hogy olcsó másolatnak tűnnének. Leginkább azért, mert Hunter sajátosan brit humorral oltja be a stílust, és hangsúlyosan brit környezetbe helyezi át azt, így az abszurd hagyománya új színekkel árnyalódik.
Hunter ráadásul legalább olyan ügyesen játszik a film vizuális kifejezőeszközeivel, mint Alan a Scrabble-lel. Bár a történet nagyon is mai, a rendező retrós, tovatűnt világot teremt, a kopottas bútorok, a korabeli Pickwick-válogatáslemezek, de akár a Scrabble is egy másik kor tárgyának tekinthető. Szinte festményszerűen gyönyörű képeivel azt húzza alá, hogy ez a család a múltban ragadt, és mióta eltűnt Michael, képtelen a jelenben élni. Ezért is láthatunk elképesztően anakronisztikus háttérvetítéseket utazás közben. Ilyet utoljára az ötvenes években használtak a filmek, és pont ezt a hatás célozta meg a rendező is: hogy azt érezzük, mennek valahova, mégsem haladnak előre, mert leragadtak a tíz évvel ezelőtti tragédiánál.
A szavak ereje nem olyan művészfilm, amelynek meg kellene fejteni a rejtett rétegeit. Szép anekdotákba csomagolva mondják ki a tanulságokat tehetséges angol színészek, aminek megvan a maga bája: elsősorban az, hogy tökéletesen passzol a film témájához, amely a szavak mániákus hajszolása és a kommunikációképtelenség körül forog. Egyszerre jellemzik Alanéket a szóbravúrok és a verbális megértés teljes hiánya. A szavak ereje a bibliai tékozló fiú történetének modern interpretációja (Frank Cottrell Boyce a saját novellájából írta a forgatókönyvet), tanulsága a velünk élő hiányról egyszerű, de érvényes: el kell fogadni, ami elveszett, és értékelni, ami megmaradt.
Effajta tanulságlevonás könnyen csúszhat giccsbe, de A szavak erejét ettől megmenti a stílusa, amely idézőjelbe teszi és két emlékezetes poén közé csomagolja az érzelmes kifakadásokat. És persze Bill Nighy játéka, aki megint sokat tesz érte, hogy rá emlékezzünk a moziból kijövet, miközben egy percre se tolakodik középpontba. Az életbe hosszú idő után visszataláló nagyapa története lehet, hogy nem túl eredeti, viszont kifejezetten hatásos feldolgozást kapott, és meg kell hagyni: a Scrabble sem tűnt még soha ilyen szórakoztatónak.
A szavak ereje a Magyar Filmadatbázison
