Amerikai gyáregység / Netflix
Attól hatékony, hogy embertelen. Létező utópia.
Dokumentumfilm arról, mi történik, ha Kína behatol az Egyesült Államokba, teret foglal, gyárat épít, és ott, az új világban teremt egy újfajta kapitalizmust. Kínai formátumút.
A General Motors szép lassan rogyadozik a 2008-as válság óta, így egy idő után lehúzta a redőnyt egy-két üzemében, így például felszámolta daytoni (Ohio állambéli) gyárát. De a rémség (munkanélküliség) csak egy évig tartott, mert jött egy ügyes kínai milliárdos – Fuyao úr – megvette a lepusztult üzemet, átalakította, modern gépsorokat rakott bele, és autóüvegeket kezdett benne gyártani. Mikor Dayton bezárt, másfélezer ember (család) maradt kenyér nélkül, nagy volt az öröm, hogy újra nyit a bolt. A film a becsukás-nyitás és csalódás epizódjait mutatja be.
Mert az újranyitás csalódást hozott: a kínai munkakultúra teljesen más, mint az amerikai. Korábban, amíg volt GM, 8 órát dolgoztak, negyvennyolc dolláros órabérért. Az új tulaj (Fuyao úr) tizenkét órát diktált és tizennyolc órát fizetett egy óráért. Régen volt szakszervezet, meg munkavédelmi előírások, az új tulaj nem szereti ezeket a termelékenységet gátló berendezkedéseket. (A képsorokon látni, ahogy az összetörött üveglapokat védőkesztyű nélkül válogatják, szedegetik a melósok. Ebédidő tizenöt perc, kétszer lehet WC-re menni egy műszakban. Ha baleset történik– törik a láb –, a gyógyulás idejét levonják a melós béréből, biztosítás meg nincs…) Az új tulaj középkorú, joviális ember, de meggyőződése, hogy az amcsik lusták, olyanoknak kell lenniük, mint a kínaiaknak: egy a jelszó („legyőzni a konkurenciát”), csapatmunka a fő, (a reggelek közös jelszóordítással indulnak…); nincs individualizmus, meg egyéni siránkozás. Egy darabig tüntetnek, hogy legyen szakszervezet, a kínai főnök betiltja. Az a nő, aki harcol a munkavédelemért, épp a film közepén mászott ki a hajléktalanságból, most repül, mert tüntet. A többiek meg behúzzák a fejüket és kussolnak: ha nincs, akkor nincs, keccsölünk tovább.
A film nemcsak azt mutatja meg, hogy Kína miképp terjeszkedik gazdasági térfoglalással, hanem azt is, hogy ez a terjeszkedés mennyire emberellenes. Aki ezt a munkatempót, állandó műmosolyt, a jelszavak uralmát, a felügyelők parancsuralmát kibírja, az tán túléli.
De nem egészen. A film egy villanásra bemutatja a közeli jövőt: a sztori végén megérkezik egy tucat robot, beállítják őket és megkezdődnek újra az elbocsátások: a gépek feleslegessé teszik az emberi kezeket. Vagy a munkást a gép alá rendelik, mert ki kell szolgálni azt a hihetetlen tempót és precizitást, amit a robot képes produkálni.
A rendezők (Steven Bognar és Julia Reichert) nem művészkednek, bár azt is képesek bemutatni, hogy az új (kínai) rend eredményes, meg hogy Fuyao úr nem is olyan gonosz ember, csak kíméletlen profitmaximálásra tör, nem nézi az eszközöket. Ami otthon (Kínában) jó volt, az legyen jó itt is – mondja…
A rendezők tehát csak az új rendszerre kíváncsiak. 1) Hogyan foglalja el az ázsiai tigris Amerika egy-egy darabját. 2) Mi a kapitalizmus megemelt embertelenségének mértéke, ami betör velük Amerikába. Ez a jövő? – kérdik, és nem válaszolnak, döntsön a néző. Mert az újraalakított cég három év alatt zérus starthelyzetből végül profitábilis lett, versenyképességben legyőzi ellenfeleit, vagyis a tőke szempontjából eredményesebb, mint az „american way of life”, más néven a jóléti társadalom munkatempója-morálja. A filmben külön érdekesség, hogy szereplői nem profi színészek, hanem a gyár munkásai játsszák saját sorsukat. És az egész ugyan erősen kritikus film, de nem lázít, inkább Amerika fénykorának pusztulását sejteti.
Az Amerikai gyáregység a Magyar Filmadatbázison
