Ahol a folyami rákok énekelnek

Az Ahol a folyami rákok énekelnek nyomokban sem képes megfelelni a forrás népszerűségének, az olvasók, de még a nézők által támasztott elvárásoknak sem. A sikerhez minden adott volt, azonban a steril, idealizált, Instagramra illő képi világhoz csupán felszínes gondolatiság társul.

2018-ban az év sikerkönyve Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című regénye volt. A – helytelenül – sokszor krimiként aposztrofált regény mára 12 millió eladott példányon is túl van, tökéletes alapanyaga egy Reese Whiterspoon által felkarolt projektnek, azonban míg a könyv az érzelmek szinte teljes skáláján végigvezeti olvasóját, az adaptáció jó eséllyel csupán egyetlen érzést tud kicsiholni nézőjéből: közönyt.

A „Lápi lány” története a hatvanas évek Amerikájában, a déli lápvidéken játszódik. Itt nő fel Kya (Daisy Edgar-Jones), akit gyerekkorában a bántalmazó, alkoholista apa elől elmenekülő családja teljesen magára hagy.

Daisy Edgar-Jones

Egy helyi afroamerikai pár, Mabel és Jumpin’ (Michael Hyatt és Sterling Macer Jr.) oltalmazza a lányt, aki a vadonban és az által felnőve tanulja meg magát ellátni. Habár a közeli kisváros lakói kiközösítik és megvetik, Kyára mégis rátalál a szerelem: előbb az őt olvasni tanító Tate (Taylor John Smith), majd Chase (Harris Dickinson) személyében. Azonban amikor 1969-ben utóbbit holtan találják, a gyanú és a népharag azonnal a „Lápi lányra” terelődik.

Owens regényét nehéz egy műfaj alá besorolni: az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre felnövéstörténet, krimi, korrajz és óda a természethez. Ennek igyekezve megfelelni az adaptáció, Olivia Newman rendezése, egyedül a regény epizodikus szerkezetén változtat, a lineáris történetvezetés miatt kiesett évekkel azonban már nem tud a mit kezdeni.

Túl sok minden próbál lenni egyszerre

A dramaturgia nem csupán az időben való ugrások okozta kihagyások miatt esik szét, hanem mert a film túl sok minden próbál lenni egyszerre. Coming-of-age történet, melodráma, krimi, tárgyalótermi dráma… Így a néző egy idő után még inkább összezavarodik, hiszen a rendező váltogatva a fókuszt hol a bűntény megoldására, hol a szerelmi vívódásra koncentrál, előbbire csupán egy ’kötelező’, összecsapott választ adva. A szerelmi háromszög feszültségének hiányában, a romantikus jelenetek középszerűsége miatt azonban ez a szál sem igazán működőképes.

Ugyanakkor még a fentiek mellett is nevezhetnénk jó adaptációnak Newman rendezését, ha forrásának legnagyobb erényeit tartalmazná. Owens mérhetetlen empátiával és elfogadással mutatja be a magányos lány és a természet viszonyát; tájleírásai az olvasó köré varázsolják a lápot, miközben annak bőre alá kúszik a végig jelen lévő fülledt, baljós hangulat. A filmbeli atmoszféra sajnos ennek közelében sem jár: a főcím alatt megjelenő CGI-madár nyilvánvalóvá teszi az autentikusság teljes hiányát, ami a vidéki szegénység megjelenítésében csúcsosodik ki.

Kya vadsága, civilizálatlansága ellenére a filmben végig jól szabott, tiszta ruhákban, precízen fésült frizurákkal látható; otthona, illetve nélkülözése pedig lakberendezési katalógusokba illő, rusztikus esztétikaként jelenik meg. Az olvasó belekényszerítve Kya bőrébe, átéli annak kiszolgáltatottságból, magányból eredő fájdalmát, valamint apró örömeit; a hasonló azonosulást szolgáló filmbeli narráció azonban felesleges túlbeszélésként hat.

Daisy Edgar-Jones ártatlansága jól rezonál Kya bizalmatlanságával és aggódó természetével, azonban a színésznő civilizáltsága és finomsága miatt sokkal inkább tűnik egy vidéki nyaralását töltő turistának, mintsem a láp női Mauglijának. Sajnos a többi szereplő sem kárpótol minket a hiányok miatt: a karakterek tettei mögött rejlő motivációkat, érzelmeket nem ismerjük meg, és míg a Chase-t alakító Harris Dickinson legalább okoz néhány meglepő pillanatot, a sármőr és az erőszakos ragadozó közötti váltogatással, addig a ’jófiú’ Tate-et megtestesítő Taylor John Smith karaktere teljességgel egydimenziós.

Owens lépvidéke egyszerre hátborzongató és éteri, a cselekmény szerves része, amely során a természet törvényei és az emberi viselkedés folyton megmérettetnek, az adaptációban a mocsár csupán biodíszletként szolgál. Mintha a rendező félt volna a kezét bekoszolni: nem csupán Kya karakterét, de a vadont is tisztára suvickolta, ahol még a fűszálak is kisollóval nyírtak. Egyedül a – stáblista alatt hallgató – főcímdal, a Taylor Swift-féle Carolina közelít a könyvben fellelhető lápi atmoszférához. A könyv elfogadást hirdető tanulsága szintén csorbát szenved, ugyanis a főszereplő finom, érzékeny felnövésének bemutatásán túl a rasszizmus, a kirekesztés és a társadalmi egyenlőtlenségek kérdését is mellőzi, 1-1 elejtett mondaton túl keresve sem leljük nyomukat.

Csupán biodíszletként szolgál

A legfőbb különbség talán mégis az, hogy míg a könyv örök nyomot hagy olvasójában, változtatva annak világszemléletén, addig annak adaptációja csupán egy gyorsan feledhető szerelmi háromszöggel átszőtt krimiszállal szolgál. Az adaptáció egyetlen ponton képes a könyv minőségét nyújtani: a főcímdalában.