A kedvenc Lanthimos-filmünk

|

A kedvenc

Lanthimos eddigi filmjei zsenialitásuk ellenére nem voltak túl népszerűek a közönség körében. A kedvenccel viszont olyan művet alkotott, amely az év egyik legjobbjaként nemcsak a nézők, de az Amerikai Filmakadémia szimpátiáját is könnyedén elnyerheti.

Yorgos Lanthimos eddigi műveitől eltérően ezúttal nem egy saját univerzumot teremtett története elmesélésére, hanem a 18. századi angol történelemből merített ihletet. Anna (Olivia Colman), a Stuart-ház utolsó uralkodója csak látszólag uralkodó, valójában legjobb barátnője, egyben szeretője és tanácsadója, Lady Sarah Churchill (Rachel Weisz) gyakorolja a hatalmat, irányítja az országot. Minden egyes alkalommal, amikor szívességet tesz, mert elrontották Anna sminkjét, vagy nem érzi magát jól, és átvállalja tőle a politikai feladatokat, egyre inkább magához ragadja az impériumot. Sarah épp újabb adók kivetéséről igyekszik meggyőzni Annát, miközben küzd Harley-val (Nicholas Hoult) is, aki inkább a békekötést sürgetné. Ezekbe a hatalmi játszmákba érkezik meg – és száll be – Abigail (Emma Stone), Sarah kuzinja, abban a reményben, hogy állást kap a palotában.  A kezdetben cselédként dolgozó lány azonban gyorsan átlátja a kapcsolatokon és szívességeken alapuló rendszert, de ennél is gyorsabban tanul. Abigail megjelenésével olyan hatalmi harc veszi kezdetét, amiben mindent szabad, a két nő bármire képes: nem csupán alattomos cselszövésekre, gátlástalan csábításokra, de még fizikai tettlegességre is sor kerül. Sarah könyörtelenül őszinte stílusát könnyedén kiüti a nyeregből Abigail bájos, megnyerő személyisége, aki egyre inkább behálózza a királynőt, miközben szemrebbenés nélkül gázol át mindenkin, aki az útjába kerül. Anna pedig csupán a fejét kapkodja, legtöbbször nem tudja eldönteni, hogy kinek a bábja, éppen melyik szeretője áll nyerésre a kegyeiért, és ezáltal a hatalomért vívott küzdelemben.

Habár a kosztümös, történelmi filmeknek sokszor nem erősségük a politikai vonal, Lanthimos alkotásában ez is tökéletesen kidolgozott, megállja a helyét, ráadásként pedig a rendező ezt nagyon jól ki is használja. Ugyanis ahogy A kedvencben mindent, úgy ezt is kifigurázza: azok a szinte bohócszerű sminket, és eltúlzott rizsporos parókát viselő politikusok hozzák meg a világ legjelentősebb döntéseit, akik szabad idejükben kacsákat versenyeztetnek és egy kiválasztott embert étellel dobálnak. De a rendező valóban nem kímél senkit és semmit: a királynőt, a nemességet, a tradicionális bálokat és táncokat, ezáltal pedig összességében a kosztümös filmeket, az arra jellemző szemérmességet és szerelmet is parodizálja. Még az intrikák, a konfliktusok többsége is nevetségessé válik a gyermekded szereplőknek köszönhetően, akik sértődötten pofozkodnak, lökdösődnek, tehetetlenségükben pedig nemes egyszerűséggel picsának szólítják egymást.

Ugyanakkor a lélekkel is foglalkozik a film, Anna gyermeteg megnyilvánulásai egy megtört nő tragikus segélykiáltásai: a királynő tizenhét megfogant gyermekéből csupán egy élte túl a csecsemőkort, azonban 11 éves korában ő is meghalt. Lanthimos nem lenne Lanthimos, ha a legapróbb motívumokat sem formálná saját szájíze szerint: a királynő halott gyermekeit, groteszk módon, nyulakkal igyekszik pótolni, amelyek egyszerre a bujaság és a termékenység szimbólumai. Ugyanakkor Anna egy roppant magányos, szeretet- és önbizalom-hiányos jellem, aki egyik pillanatban még durcás, leszidott kisgyerekként viselkedik, utána pedig igazi zsarnok uralkodóként még az élő fába is beleköt.

Rachel Weisz és Emma Stone

A mű legnagyobb erénye mégis főszereplőiben rejlik, nemcsak együtt zseniálisak, külön-külön is frenetikus alakítást nyújtanak. Olivia Colman döbbenetes az egyszerre szánni való és nevetséges Anna szerepében, aki hol hisztis kislány, hol a szerelemtől kivirult nő, hol méltóságteljes uralkodó, vagy gyenge és beteg, idősödő ember. Azon jelenetek többsége, amelyeken a néző hangosan felnevet, neki köszönhető. Lanthimos igazi, értékes humort használ, látszólag semmi okunk a nevetésre, de Anna az a típus, aki a háború egyik hadvezéreként inkább ájulást színlel, mintsem hogy állást foglaljon. Rachel Weisz mesterien egyensúlyoz jelenetről jelenetre a behódolt és az autokrata szerepe között, rövid és éles pillantásaival, célzott fenyegetéseivel mindenki tudomására hozza, hogy hol a helye – ez a fajta tiszteletre méltó keménység pedig piszok jól áll Weisznek. Emma Stone tökéletes a bájos szociopata szerepében, a legantipatikusabb karakter megtestesítőjeként vele azonosulunk a legkönnyebben. Habár külön-külön zseniálisak, amit hárman művelnek a vásznon, az a színészi alakítás non plus ultrája.

A tragikomikus cselekményt feszült atmoszféra lengi be, amely azt sejteti nézőjével, hogy ebben a műben bármi megtörténhet. A kedvenc pedig a groteszk felsőfoka, így meg is történik. A dialógusok feszesek és borotvaélesek, a Händel- és Vivaldi-dallamok eleinte vészjóslóak, majd a fokozott hangerőnek köszönhetően határozottan nyugtalanítóak, ezzel együtt mégis sokszor szórakoztató, ideálisabb aláfestést keresve sem találhattak volna. A látványvilág kiemelkedő, a legtöbb szcéna túlzsúfolt, mindig találni a képen egy zavarba ejtő pontot, amin Robbie Ryan operatőr a halszemoptika használatával még egyet csavar. A váratlan látószögek, a giccs és a sarkából kifordított világ valóban egy másik univerzumnak láttatja a királyi udvart; hermetikusan lezárt valóságnak, ami olyan abszurdként hat, mintha az Alíz pikáns és mocskos Csodaországát szemlélnénk.

Rachel Weisz és Olivia Colman

Yorgos Lanthimos legkiforrottabb művével ajándékozott meg minket, amely 10 Oscar-jelölése közül joggal szerepel a főbb kategóriákban is. A kedvenc a rendező eddigi műveihez képest sokkal populárisabb, ennek ellenére az első képkockától az utolsóig ízig-vérig Lanthimos, egy olyan teljesítmény, amely hivatkozási alapként fog szolgálni a legtöbb sajátos filmnyelvi eszközzel operáló alkotó és a paródiák számára is. A film egyszerre nyomaszt és szórakoztat, miközben valós történelmi eseményt mesél el a görög direktor zseniális filmnyelvi eszközeivel. Lanthimos nemcsak a királydrámáknak, hanem a kosztümös filmeknek is bemutat, és milyen érdekes a sors: mintha direkt tálcán nyújtaná a hasonló, ám tipikus kosztümös történelmi drámát, a Két királynőt, hogy A kedvenc általa is demonstrálhassa zsenialitását. Yorgos Lanthimos még mindig nem tud hibázni, korunk egyik legkülönlegesebb, egyben legkiválóbb rendezője, A kedvenc pedig jó eséllyel az év egyik legjobbja – reméljük az Amerikai Filmakadémiának is a kedvence lesz.

A kedvenc a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: