A holnap háborúja
A holnap háborúja ugyan nem hazudtolja meg a 90-es évekből kölcsönzött, ócska blockbuster-alapötletét, de kettőzött apakomplexus-sablonjai ellenére is a nyár legszórakoztatóbb mozija válik belőle.
A COVID-nak számos formában akadtak áldozatai a filmvilágban, többek között bizonyos produkciókat a stúdiók egyszerűen nem mertek megversenyeztetni az aktuálisan éppen tetszhalott, vagy jelenleg még éppen hogy éledező mozis piacon. Persze nem a legjobb ajánlólevél egy filmnek, hogy annyira nem hisznek benne, hogy inkább jó pénzért eladják a Netflixnek vagy (mint alanyunk esetében) az Amazonnak, és A holnap háborúja esetében igazán sajnálhatjuk is, hogy a nagyvászon helyett csak a nappalinkban érhető el.
Pedig az alapötlet tényleg úgy fest, mintha A függetlenség napja egy elveszett folytatását keverték volna össze néhány korabeli scifi-alapvetéssel: egy időkapun keresztül egyszer csak megjelennek saját utódaink, bejelentve, hogy 30 év múlva egy idegen faj támadja meg a világot, ők pedig annyira vesztésre állnak, hogy kénytelenek szüleik és nagyszüleik tudását és harci erejét besorozni. Így jár Dan Forester (Chris Pratt) is, aki feleségét és lányát kényszerül hátrahagyani, hogy az emberiség végnapjaiba látogasson – hogy aztán természetesen az ő kezébe kerüljön az űrlények legyőzésének kulcsa.
Sajnálhatjuk, hogy a nagyvászon helyett csak a nappaliban láthatjuk
Ebből kerekedik egy 140 perces akció-scifi eposz, amely szégyentelenül lop a legordasabb kliséktől a 90-es évek katasztrófafilm- és időutazás-hangulatán át, A holnap határán vagy a Prometheus konkrét cselekményelemeiig, gyakorlatilag bármiből. És tálalja elénk mindezt úgy, hogy időparadoxonja annyi akad, hogy azokba inkább jobb nem is belegondolni. A szövegkönyv pedig helyenként annyira kínos, hogy bizonyos mondatokat említésre méltó színészi teljesítmény röhögés nélkül előadni.
A sztárok alapvetően azzal tudják tenni a legtöbbet, hogy hitelesek: Pratt hiteles az őrlődő apuka, a minden halálos veszélyt hidegvérrel nyugtázó veterán és a menő tudós hármas szerepében, J.K. Simmmons a törvényen kívüli nagyapa bőrében, Yvonne Strahovski érzékeny katonaként, a már Az alelnökben is zseniális Sam Richardson pedig autentikus a „vicces fekete haver” skatulyájában.
J.K. Simmmons a törvényen kívüli nagyapa
És pontosan ez menti meg, sőt teszi naggyá magát a művet is. Ugyanis A holnap háborúja nem azért nem foglalkozik azzal, hogy a jövőből visszatérő katonák hogyan tudják egyszerre megváltoztatni és egyben hagyni ezt a bizonyos jövőt, mert alkotói a 100-as IQ-t sem ütik meg, hanem mert belátja, hogy semmi értelme Christopher Nolan szabályrendszereivel versenyre kelni egy Időzsaru-jellegű alapötletben. Minden hasonló ócskasága, ügyetlensége megmagyarázható azzal, hogy valójában ahhoz az őszinte rácsodálkozáshoz keresi az utat, amivel annak idején a Jurassic Park, a Jumanji vagy A függetlenség napja felejthetetlen jeleneteit fogadtuk, és egyáltalán nem az érdemi munkát kívánja megúszni.
A végeredmény persze lehet, hogy első látásra nem különbözik a Halálos iramban-féle futószalag-termékektől, de a motorháztető alá benézve azt látni, hogy ezt a filmet nem egy randomgenerátorral pakolták össze a pénzszerzést tartva szem előtt. A holnap háborúja attól szimpatikus és idézi meg tökéletesen például A függetlenség napja ethoszát, hogy bár nem a filmművészeti kiválóság a célja, de a történetmesélést és az őszinte szórakoztatást tartja mindvégig szem előtt
Például abban is autentikus a nosztalgia-érzet, hogy a cselekmény nem valamilyen mágikus tárgy üldözéséből áll, kvázi kifogásként arra, hogy a kitervelt 2-3 akció-nagyjelenet bekövetkezhessen, mint korunk legtöbb popcornmozijában. Azaz holnap háborúja lehet, hogy bugyuta, de legalább van épkézláb terve arra, hogy például többrétegű apakomplexus-kliséjét hogyan valósítsa meg, és nem csak a legolcsóbb megoldásokért hajol le.
Yvonne Strahovski az érzékeny katona
Ezért is támadhat fel bennünk az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy a giccs valahogyan mégis megtalálja az utat a szívünkhöz, a humoron mégis őszintén tudunk nevetni, és a Z-generáció jövőtlenségének, valamint az amerikai Nagy Demokráciaexport-háborúk (Vietnam, Irak) traumájának parabolája még úgy is kellően plasztikus, hogy a film kísérletet sem tesz ezek bárminemű kidolgozására. De ez mindenekelőtt Chris McKay rendező és az ő akciójeleneteinek érdeme.
Aligha várnánk ezt attól az alkotótól, akinek eddigi legnagyobb munkája „LEGO Batman – A film” címre hallgat, de valójában A holnap háborúját is éppen az a hiperaktivitás és érzékszerv-attak emeli bőven az átlag fölé, amely a LEGO-franchise-t jellemzi. Főhőseinket a második felvonás elején lepottyantják a jövőben, és onnantól kezdve egy hihetetlenül gyors, népes, agresszív és legfőképp legyőzhetetlennek tűnő idegen faj lohol a nyakukban, ezzel pedig egy eszeveszett és teljesen reménytelen versenyfutás kezdődik a szó szerint utolsó napjait élő emberiség megmentéséért.
Chris Pratt, a hidegvérű katona//tudós/apuka
Ez egyrészt olyan svunggal visz magával, amit utoljára nagyjából a Mad Max: A harag útjától láttunk (erre rá is tesz, hogy McKaynek kifejezetten jó érzéke is van a minél dinamikusabb akciók komponálásához), másrészt fatalizmusa döbbenetesen könyörtelen és fojtogató. Közben pedig parádés ötletek és látványelemek garmadája zúdul ránk és gátolja meg, hogy egy pillanatra is unatkozzunk.
Jó szívvel fogunk rá emlékezni
Lehet, hogy A holnap háborúja fogadtatása egyelőre inkább megosztó, de a fentiek miatt biztosan állíthatom, hogy évtizedek múltán éppen olyan jó szívvel fogunk rá emlékezni, mint ahogyan most is mindenki fel tudja idézni egy hasonló jellegű kedvencét 20-30 évvel ezelőttről.
