A gyilkos
A gyilkos a műfaján belül semmi eredetit és újat nem tud nyújtani, s míg a Fincher-filmekre jellemző formavilág visszaköszön, addig a rendezőre jellemző ravaszságot, komplex fordulatokat, valamint a film végi katarzist teljesen mellőzi.
David Fincher neve nem ismeretlen a Netflix nézői előtt: a Mindhunter epizódjainak rendezésében jelentős szerepet vállalt, emellett a kevésbé sikeres 2020-as Mank című nagyjátékfilmje szintén a streaming platformján debütált. Az olyan remekművek, mint a Harcosok klubja, a Holtodiglan, vagy a Finchertől szokatlan műfajú és hangvételű Benjamin Button különös élete magasra emelte a nézői elvárásokat: s bár sokan remélték, hogy a Mank csupán egy botlás, Finchernek új thrillével sem sikerült felállnia.
A gyilkos az Alexis Nolan és Luc Jacemon-féle azonos című képregényének adaptációja, amely 6 fejezetre bontva mutatja be a névtelen bérgyilkos (Michael Fassbender) bosszúhadjáratát. A gyilkost Párizsban ismerjük meg, ahol éppen egy újabb megbízásának végrehajtására készül, azonban amikor eljön a megfelelő pillanat a lövés leadására, hibát vét – a maradék játékidő pedig e malőr következményeinek megelőzésével telik: kénytelen felkutatni megbízója embereit a Dominikai Köztársaságtól New Yorkig.
Michael Fassbender
A gyilkos nem egy könnyen fogyasztható és befogadható film: mivel a narrációt teljesen nélkülözi, a dialógusokat pedig a lehető legszükségesebb mértékre csökkenti Fincher, a gyilkos – szinte folyamatos – csevegése az egyetlen, amelyhez kapcsolódni tudunk. Ugyanakkor pár idézeten, az embereken való háborgáson, és történelmi, politikai utalásokon kívül semmit nem tudunk meg a karakterétől. A vétséget követően felbukkanó új információval is csupán annyival kerülünk közelebb jelleméhez, mintha Fincher a gyilkos kedvenc színét árulná el.
A 2019-es X-Men film óta nem látott Fassbender a Prometheus Davidéhez hasonlóan újfent mesterien hozzá a rezzenéstelen arcú, enervált és végletekig kimért asszaszin szerepét: azonban az ő kiválósága sem oldja fel A gyilkos egyik legnagyobb hibáját: az utolsó percekben Fassbender karaktere ugyanolyan megközelíthetetlen, mint a nyitójelenetben, semmivel sem kerülünk közelebb a szociopata lelki világához, működéséhez. Ezzel szemben a csupán néhány percnyi képernyőidőt kapó Tilda Swinton minden, aminek főszereplőnknek lennie kellene: nemcsak a forgatókönyv legjobb sorait birtokolja, de többet megtudunk róla egy jelenet alatt, mint a gyilkosról 118 perc alatt.
Tilda Swinton
Fentiek hiányában a film formájában bízhatunk csupán, és szerencsére a direktor e téren nem is okoz csalódást: a klasszikus Fincher-féle képi világ ezúttal is megjelenik, azonban messze nem olyan minőségű, hogy a néző figyelmét fenntartva a tartalmi hiányosságokat néhol pótolja, így a végeredményen a nagyvászon sem segíthetne.
A gyilkos a műfaján belül tehát semmi eredetit és újat nem tud nyújtani, s míg a Fincher-filmekre jellemző formavilág visszaköszön, addig a rendezőre jellemző ravaszságot, komplex fordulatokat, valamint a film végi katarzist teljesen mellőzi. Mintha a direktor ezúttal tudatosan nem akarná elhagyni komfortzónáját, csupán szórakoztatni kívánna – azonban sajnos utóbbi sem sikerül. A fő hibája viszont a néző elidegenítése: teljesen lehetetlenné válik akár a karakterhez, akár a rendezőhöz történő kapcsolódás. A gyilkos ridegségét pedig még Fassbender bravúros játéka sem tudja megolvasztani.
