Ahol Hamupipőkéből valóság lesz

|

A Cinecittà magyar hangjai 1925-1945 / Budapesti Klasszikus Film Maraton

Ezek az úgynevezett art deco vagy fehér telefonos filmek egy másik világba repítik a közönséget. Oda, ahol nincsenek feketeingesek, viszont elegánsra szabott, szmokingos férfiak dőzsölnek pezsgőspohárral a kezükben a szabadságvágyukat kiteljesítő, életkedvtől duzzadó mellű nők mellett.

Muráti Lili

 

                                   … azokban az években Olaszországban divat volt Magyarország.

(Alessandro Rosselli olasz történész)

Muráti Lili ellenállhatatlan pimaszsága, Tolnay Klári büszke tartású lázadása, Karády Katalin búgó hangú, megveszekedett démonisága, Turay Ida gyermeki bájjal babonázó csábos nőisége az elmaradhatatlan szmokingok, a szikrázóan elegáns öltönyök és a magyar falu sarától csatakos, naponta fényesre suvickolt lovaglócsizmák világában (amit vitathatatlanul Jávor Pál tudott a legjobban hordani, jóllehet akadtak tehetségesebbnél tehetségesebb követői is, mint a pengére vasalt Benkő Gyula vagy a karakteresen becsületes arcú, elegáns Ráday Imre), ez így mind együtt olyan szellemi tőke, olyan hétköznapi káprázatvilág, olyan lehengerlően vonzó hazugság, olyan energiát adó életerő, ami az eltelt évek alatt alig kopott meg. Mindenesetre sokkal kevésbé, mint a filmszalag, amelyre készült.

Hogy is maradhatott volna a magyar film egyik legvonzóbb korszaka követők nélkül…

A huszadik század első felében – leküzdve az első világháború súlyos sérüléseit – egyre szorosabb kapcsolat alakult ki Magyarország és Olaszország között. Irodalmárok, építészek, képzőművészek kezdtek együtt dolgozni, a Cinecittàban, az olasz filmgyártás otthonában pedig egyre több olyan alkotás készült, amelyekről lerítt a magyar film hatása. A drámai művektől kezdve az úgynevezett magyar típusú olasz filmvígjátékokig. Garami Szilvia és Kronauer Ádám a Budapesti Klasszikus Film Maratonon frissen bemutatott dokumentumfilmje ezekről a kötődésekről beszél. A történelmi háttérről, a tényről, hogy eleve volt egyfajta pozitív légkör, közös szimpátia, amelyet még a Kossuth-emigráció és a Garibaldi-mozgalmak alapoztak meg, s amely az első világháború hullámvölgye után az 1927-es magyar-olasz barátsági szerződést követően pecsételődött meg.

A művészet, a kultúra területén is.

Magyar kötődésű filmek garmadáját készítette a korszakban az olasz filmipar. Az 1925-ös Pompei végnapjaitól kezdve, amely – szó mi szó – Várkonyi Mihály Viktorral és Korda Sándor feleségével a főszerepben az olasz filmgyártás egyik legnagyobb bukása lett (akkora, hogy egyesek nem átallottak az olasz film végnapjairól beszélni…), a Nagy Kató főszereplésével készült Sínek című alkotáson át, amelyet viszont az olasz neorealizmus előfutáraként is emlegetnek, egészen odáig, hogy e filmek nyomán kialakult egy különleges fogalom, az úgynevezett “Budapest mítosz”. Annak a helynek a mítosza, ahol bármi megtörténhet, ahol az olasz körülmények közt megvalósíthatatlannak látszó boldogság megvalósíthatóvá válik, ahol lehetetlennek tűnő szerelmi történetek bontakoznak ki, ahol még Hamupipőke története is valóság lehet.

És ez a hely nem más, mint Budapest…

Mintha az olasz filmgyártás elirigyelte volna azt a fajta filmes stílust, amellyel a békebeli (és a második világháború alatt készült) magyar mozi elvarázsolta a közönségét. De nem csupán a stílust. Átemelte, lekopírozta a magyar filmben megszületett újfajta nőtípust is – a szabadságáért így vagy úgy megküzdő nő típusát. Azét a nőét, aki a fasiszta filmek sztereotípiájában nem létezett.

Emblematikus példa a Vittorio de Sica részvételével készült, 1933-as Paprika című vígjáték, amelyben magyar módra (magyar film módra) minden elrendeződik végül. Vagyis olyan mű születik, amely “szabadjára engedi a magyar szellemet”.

A Paprika becenevű magyar nő Olaszországba utazik, hogy meglátogassa frissen férjezett olasz barátnőjét és öntudatosan viszi magával a lenge magyar ájert is… (El lehet képzelni.) Vagyis nem tesz mást, mint a szabadság levegőjét lopja az Itáliában szocializálódott nőtípus szűk térben mozgó, család- és templomközpontú világába. Egészen más ez, mint amit az ottani közönség megszokott. A beszűkült terű olasz valóság helyett ezek az úgynevezett art deco vagy fehér telefonos filmek egy másik világba repítik a közönséget. Oda, ahol nincsenek feketeingesek, viszont elegánsra szabott, szmokingos férfiak dőzsölnek pezsgőspohárral a kezükben a szabadságvágyukat kiteljesítő, életkedvtől duzzadó mellű nők mellett. Az ilyen típusú filmeknek van egy egészen különleges vonzereje, gyaníthatóan ezt tanulták el az olaszok a magyaroktól.

Abban az általuk teremtett szenvedélyes időkapszulában, amely kiszakad a múltból és elkerülni látszik a jövőt, nem látszik a háború pokla…

Szép film A Cinecittá magyar hangjai. Komoly. Olyan sztereotípiákat bont le, melyeket nem könnyű lerombolni. A második világháború előtti, fasiszta ideológiák mentén szerveződő olasz-magyar közeledésről például elmeséli, hogy bizonyos mozzanataiban épp, hogy a fasizálódó Itália ellenében hatott. Hogy a magyar nő (idealizált) szabadságvágya képes volt Olaszországban pozitív energiákat fölszabadítani. Azután történt, ami történt… Arra már nincs épelméjű magyarázat, őrzik a történelem beteges titkai. Mindenesetre bátorságot, élni akarást, túlidealizált – ugyanakkor mélységeiben mégis végtelenül emberi – tartást a magyar filmtől és követőitől lehetett tanulni.

***

Készült A Róma- Cinecittà magyarul: 1925-1945 (rendező: Bonta Zoltán) alapján

CÍMKÉK: