A Birdman az HBO-n

|

Alejandro González Iñárritu filmje

2015. december 27-től vetíti az HBO Alejandro González Iñárritu Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmjét. Farkas György írása.

Emma Stone as “Sam” and Edward Norton as “Mike” in BIRDMAN. Photo by Alison Rosa. Copyright © 2014 Twentieth Century Fox.

Emma Stone és Edward Norton a Birdmanben         Fotó: Alison Rosa © 2014 Twentieth Century Fox

Alejandro González Iñárritu új filmje az eddig művekhez képest látszólag fordulatot jelent, új színt hoz az életműbe, azonban ne tévesszen meg senkit a filmfesztiválok reklámanyagaiban beharangozott vígjátéki besorolás. A Birdman nem vígjáték, ráadásul csak akkor szórakoztató, ha nem azt várjuk tőle, hogy egy vígjátékot fogunk látni.

Ehelyett szarkasztikus, néhol cinikus humorral mutatja be, mennyire esendő az ember, miközben magáról egyre azt gondolja, hogy milyen fontos, mennyire jelentőségteljes akár az, amit tesz, akár csak a saját személye. Ezekben a pillanatokban megadatik a lehetőség, hogy magunkra ismerjünk. Nem az eljátszott szerepekben, hanem az ezek mögött meghúzódó száz százalékosan őszinte emberi vonásokban, megnyilvánulásokban. Ez a magunkra ismerés pedig nem felzaklató, hanem éppen hogy mosolyra fakasztó lehet, ha a lehetőséggel élve őszintén magunkba tudunk nézni.

A helyenként Fellinit, máshol Woody Allen önboncolgató filmjeit eszünkbe juttató alkotás persze sem egyik, sem másik alkotótól nem kölcsönöz, sőt! Annyira egyedi módon közelíti meg az alkotói, értelmiségi, művészi önértelmezés, önkeresés, vagy identitáskrízis kérdéseit és állomásait, hogy ha csak ennyi érdeme lenne is, kihagyhatatlan darabnak gondolnánk.

004_birdman_004_-_960

Szarkasztikus, néhol cinikus humorral mutatja be, mennyire esendő az ember         Fotó: HBO

A mellőzés meglepő ereje egyáltalán nem meglepő módon tökéletesen belesimul az életműbe. Ugyanazt az alapmotivációt firtatja, ráadásul már a film elején megjelenő mottóban ezt meg is fogalmazza. Mármint Raymond Carver amerikai minimalista novellista, akinek munkásságát Inárritu filmje nyomán várhatóan újra felfedezik majd. Carver nem csak a felütést, de a film története szerint színpadra állítandó kamaradrámát is jegyzi. Kései töredékében úgy fogalmaz, az élet lényege, hogy „elmondhassam és érezzem: szeretnek itt a földön”.

Ez a vágy mozgatja a Birdman szereplőit is. Elsősorban a főszereplőt, az egykor sikeres, most már öregedő és elfelejtett színészt Riggan Thomsont (Michael Keaton), aki úgy érzi, egyetlen visszatérési lehetősége és nagy dobása az lehet, ha a Broadway-n színpadra állítja – szinte one-man show-ként – Carver Miről beszélünk, amikor szerelemről beszélünk című darabját.

A madárember-szuperhős szerepét alakítva világsikert elérő, azonban a sokadik folytatást már nem vállaló, így felejtésre ítélt színész és az őt alakító Michael Keaton (alias Batman) valóságos élete, karrierje közötti párhuzamot a rendező még a szuperhős karakter egybecsengő elnevezésével is megerősíti. Az így létrejövő metanarratívánál azonban még érdekesebbek azok az áthallások, amik a film szereplői színpadon elmondott szövegei alapján keletkeznek, miközben azt játsszák, hogy színészként egy szerepet alakítanak.

Michael Keaton as “Riggan” and Naomi Watts as “Lesley” in BIRDMAN. Courtesy Fox Searchlight Pictures. Copyright © 2014 Twentieth Century Fox.

Michael Keaton és Naomi Watts a Birdmanben         Fotó © 2014 Twentieth Century Fox

A filmben valójában legalább három réteget választhatunk szét az egyes szereplőkkel kapcsolatban, amik leginkább a két férfi főszereplő esetében jelennek meg egyforma erősséggel. Michael Keatonnél a Batman szerepében megismert egykori világsztár, a filmbeli szereplő, aki Birdman figuráját alakítva vált sztárrá, valamint a megcsalt és elhagyott férfi, a színpadi szerep szerint. (Sőt, maga Birdman is, hiszen egyes jelenetekben a Birdmant alakító színész is bír Birdman szuper képességeivel.) Míg Edward Norton esetében az olyan filmekben megismert színész, mint a Harcosok klubja, a filmbéli szereplő, a sikeres, de öntörvényű színész, valamint a színpadon a szerető szerepében megjelenő férfi. Óhatatlanul is mindhárom réteg ott van a tudatunkban, amikor nézzük a filmet, de az az érzésünk néha, hogy ezzel a színészek is pont így vannak. Ha nem is mindhárom réteggel, de legalább kettő folyamatosan bennük is keveredik.

A film erősen önreflexív, ami nem csak abban nyilvánul meg, hogy magáról a színészkedésről, a Szakmáról szól, de még inkább abban, ahogy ezek a rétegek, szerepek keverednek a főszereplőkben. Annak ellenére is, hogy Norton a bemutatkozó jelenetében éppen a színészmesterségének metodikáját mutatja be, amiben élesen elválik – legalábbis elméletben – a színész privát élete és a szerep, amit alakít. Később a Riggan lányával folytatott beszélgetésben pont azt emeli ki, hogy egyedül akkor önmaga, amikor játszik, vagyis csak akkor nem játszik szerepet, amikor szerepet játszik.

A szerepek és a szerep(skatulyákból) való kitörési kísérletek sem önmagukért valók. Mindent a sikeréhség vezérel, amiről azonban egyértelműen kiderül, hogy ez is csak elfed valamit, ami nem más, mint amit a film eleji idézet is megfogalmaz. Az éhség a szeretve lenni állapotára irányul. És ez nem csak a főszereplőket, de az összes szereplőt, de leginkább az összes embert is jellemzi. Iñárritu pedig ezzel kapcsolatban is igazán társadalomkritikus hangulatban nyilatkozik. Hiszen az „igazi” sikert Riggan youtube-videója éri el, amiben azt látjuk, hogy egy szál alsógatyában igyekszik a Time Square-en, mert véletlenül kizárta magát a színház hátsó bejáratánál.

A kortárs médiakörnyezet következtében élhet az a képzet bárkiben, hogy a megfelelő számú like-kal ellátott youtube videó valójában a virtuális közösség szeretetét tükrözi, ezáltal fontossá, szeretetté, létezővé válnak. Mert ameddig ezt az ismertséget nem szerzik meg, addig igazán nem is léteznek.
A film másik bravúrja, hogy azt az érzetet képes kelteni, mintha a szereplőkkel, a kamerával együtt folyton bolyonganánk, hol a színház zegzugos tereiben, hol egyszerűen csak a történet által konstruált világ útvesztőiben. Szinte nincs is vágás a filmben, pedig azért mégis van. A mexikói származású Emmanuel Lubezki, a film operatőre, olyan filmeken dolgozott korábban, mint az Álmosvölgy legendája (Tim Burton); Új világ (Terrence Malick); Az ember gyermeke (Alfonso Cuarón), de természetesen mostanság inkább a Gravitáció operatőri munkájáért emlegetik a nevét.

A film sodrását adja a kamera rafinált mozgása, de ezt erősíti a zenei réteg is. Így olvasva furcsának tűnhet, hogy a film zenéjét nagyrészt egy dobszóló jelenti, azonban a filmet látva el sem lehetne képzelni, hogy más zenei aláfestés illene ezekhez a jelenetekhez. A dobszóló zeneszerzője és előadója az az Antonio Sanchez, akinek játéka már közel 100 albumon hallható, és aki olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Chick Corea, Pat Metheny, Gary Burton, vagy a legújabb lemezén például John Scofield. A film zenei sajátosságát azzal is megtámogatták az alkotók, hogy Los Angelesben olyan vetítést is rendeztek, ahol Antonio Sanchez élőben játszotta a film alá dobszólóját. Mi tagadás, egy ilyen alkalomra sokan beneveznénk itthon is.

006_birdman_006_-_960

A díjak közül a legkülönlegesebb a filmes újságírónők szövetségének elismerése         Fotó: HBO

Iñárritu alkotásának számos tulajdonsága komoly meggyőző erővel rendelkezik, amit a fesztiválok és díjak is egyértelműen jeleztek. A Golden Globe-gálán már megmutatkozott a film iránti komoly érdeklődés és elismerés, azonban igazi tarolást nem sikerült hoznia a Birdmannek. A legjobb vígjáték vagy zenés filmnek járó díjat a Grand Budapest Hotel, míg a legjobb rendezésért valót Richard Linklater (Sráckor) orozta el Iñárritu elől. Panaszra azonban így sem volt oka a Birdman alkotóinak, hiszen azért a legjobb színészi alakítás díját Michael Keaton szerezte meg és ezzel együtt a forgatókönyv kategóriában is Iñárritu csapatát értékelték a legjobbnak. Szomorúságra talán az adhatott okot, hogy sem az eredeti filmzene, sem a mellékszereplők (Edward Norton és Emma Stone) nem tudtak díjat szerezni. Érdekesség, hogy a Golden Globe történetében egyedül a Száll a kakukk fészkére tudta az öt fő kategória (legjobb drámai film, legjobb rendező, legjobb férfi színész, legjobb női színész és legjobb forgatókönyv) díját egyidejűleg megnyerni

Talán ezekért is kárpótlást jelenthetett az Oscar megmérettetése, hiszen itt komolyabb sikereket tudott elérni a Birdman. Egyszerre szerezte meg a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek, legjobb operatőrnek és a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, ami, valljuk be őszintén, nem kis elismerés egy film számára. Ez a fajta „tömbösített” nyerés már azt is feledtetheti, hogy az Oscaron 2015-ben a film egyik színésze sem szerzett díjat, ráadásul Antonio Sanchez bravúrja még jelölést sem kapott.

Természetesen a két legfontosabb megmérettetésen kívül számos filmfesztiválon és más gálán is díjak tucatjait nyerte Iñárritu legújabb opusza, szám szerint eddig 183-at! Ezek közül bizonyos értelemben a legkülönlegesebb a filmes újságírónők szövetségének többszörös elismerése a film iránt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a filmben Iñárritu hogyan festi le a Broadway hírhedt kritikusnőjét. Talán a valódi újságírónők pontosan értették, hogy a Birdmanben mit érdemes komolyan venni és mit kell inkább jó adag humorral kezelni.

Birdman avagy palimadár

CÍMKÉK: