Értekezés a 20. Verzió filmfesztiválról
A Verzió évről évre igyekszik bemutatni a világ dokumentumfilmes termésének legjavát, nagy figyelmet fordítva az olyan darabokra, amelyekben valamilyen emberi jogi probléma jelenik meg. Háborús helyzetek, ökológiai dilemmák és kizsákmányolt embercsoportok sora kapott szerepet az idei válogatásban, mi azonban olyan filmeket válogattunk, amelyekben az alkotók a kamera segítségével próbálják megérteni magukat és a környezetüket.
A kortárs dokumentumfilmek egyik legizgalmasabb irányzatát képviselik azok az alkotások, amelyekben az elkészülő mű a rendező vagy az egyik főszereplő (ez természetesen lehet ugyanaz a személy) identitáskeresésének eszköze lesz. A kamerára épp ezért használtak nagyon különféle metaforákat az elmúlt évtizedekben: a film legfontosabb technikai eszköze volt már „fegyver”, „töltőtoll”, „légy a falon” és „katalizátor” is.
Számunkra most utóbbi a legfontosabb, ennek értelmében a kamera ugyanis lehet az az eszköz is, ami előhöz bizonyos érzelmeket, sérelmeket, segíti bizonyos konfliktusok kibeszélését. Az általunk elemzett négy filmben – Nem tűnünk el, Kamaszkor, Utolsó hívás, Aki nem vagyok –identitás, hagyomány és norma egyaránt megkérdőjeleződik, a rendezők pedig különböző válaszokat adnak a húsba vágó felvetésekre.
Nem tűnünk el
Ezekben a filmekben nehézségekkel küzdő egyéneket látunk, akiknek a belső problémáik mellett az őket körülvevő világgal is meg kell küzdeniük. Ez legegyértelműbben a Nem tűnünk el című filmben jelenik meg. Alisa Kovalenko alkotásában rögtön az első jelenetben halljuk azokat a bizonyos fegyvereket. Ukrajna háború sújtotta területein járunk, ahol mindennapos a félelem és a szorongás. Azt szokták mondani, egy nemzedék mindig az őket körülvevő világ tükre, ez azonban ebben az esetben nem feltétlenül igaz. Ezek a fiatalok pontosan ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint bárki más. Szerelmesek lesznek, buliznak, bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy mivel is kellene foglalkozniuk. A jövőjüket építik. Csakhogy milyen jövő képzelhető el egy olyan országban, amelyben minden nap a túlélésért küzdenek.
Nem tűnünk el – Képek forrása: Verzió Filmfesztivál
Alisa Kovalenko filmje több szempontból is sikeres vállalkozás. Egyrészt ki kell emelnünk, hogy az alkotás humora kiváló. A rendező remekül találja meg az apró, nagyon emberi pillanatokat ebben a történetben. Tulajdonképpen ez tekinthető a film fő célkitűzésének is: megmutatni a szépet, a felemelőt az embertelenben. Ugyanakkor Kovalenko helyenként mintha túl sok mindent áldozna fel ennek a célnak az oltárán. A film idővel rendkívül hatásvadásszá válik, főleg akkor, amikor megszólalnak a nondiegetikus zeneszámok. Míg a helyszíni hang sokat ad a történethez, az említett zenék nagyon hollywoodiassá teszik a végeredményt. Az alkotók azonban végül eredményesen mutatnak egy jobb világ irányába.
Kamaszkor
A fiatalok életét feldolgozó alkotások sorában a következő Fanie Pelletier kanadai dokumentumfilmes alkotása. A cím ebben az esetben nem árul zsákbamacskát: néhány kamaszt látunk, akiket a rendező leginkább online jelenlétük által definiál és mutat be. Ebből már logikusan következik, hogy a Kamaszkor mediális szempontból is kifejezetten izgalmas film. A rendező remekül integrálja a különböző közösségi médiás felületek képi és hanghatásait. Pelletier ráadásul egyáltalán nem részlehajló a témával kapcsolatban: bemutatja, hogy mennyire sokat segíthet az érzékeny korban lévő fiataloknak, ha a kortársak megerősítik őket, ugyanakkor a filmben megjelennek ennek a világnak a hibái is: az elidegenedettség, az anonimitás és az abból fakadó veszélyek.
Kamaszkor
Ebben az alkotásban is fontos szerephez jutnak a fluid identitások: a szereplők számára a szexualitásnak, a vonzalomnak már nincsenek olyan határai, mint korábban. Erről is lehet nyíltan beszélni, és ahogy említettük, a megerősítés nagyon sokat számít. A film vége nagyon hasonló, mint a Nem tűnünk el esetében. Elemelt pillanatokban láthatjuk a fiatalokat, reménykedhetünk abban, hogy innen már csak jobb jön számukra.
Aki nem vagyok
Fifikás Skovrán Tünde (akit legutóbb a remek Elfogy a levegőben láthattuk színésznőként) filmjének címe: a két főszereplő, Dimakatso Sebidi és Sharon-Rose a z őket körülvevő világ szemében nem rendelkezik meghatározható identitással. Ők ugyanis a társadalom számszakilag kicsi, de nem elhanyagolható kisebbségébe tartoznak; interszexek, azaz biológiailag nem lehet meghatározni, hogy férfiak vagy nők. Ezzel természetesen nekik sem egyszerű együttélniük. sőt okáig küzdenek ellene, Sharon-Rose például azért lesz szépségkirálynő, mert azt gondolta, ezzel legitimálhatja magát nőként.
Skovrán filmje elemi kérdéseket tesz fel: hol húzzuk meg az egyes nemek határát, mi ezzel kapcsolatban a biológia és a társadalom álláspontja?: A rendező emellett a világunkban jelenlévő alapvető binaritásokat is bemutatja: mindent végletekben és kettősségben látunk, és mindenáron rá akarjuk venni az embereket arra, hogy válasszanak oldalt. Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy Afrikában járunk, ahol ezek a fogalmak egészen más színezetet kapnak, a családi hagyományok, a vallás ugyancsak fontos tényezőként jelennek meg.
Aki nem vagyok
Az Aki nem vagyok személyes dráma és társadalmi látlelet egyszerre, Skovrán pedig megfelelően visszafogott eszközöket választott ennek ábrázolásához. A hosszan kitartott jelenetek, a látszólag (beavatkozásmentes) rendezői attitűd remekül illik a történethez. Az alkotók hagyják kibontakozni a szereplőket. A befejezés pedig ezúttal is elemeltebb, s a jövőbe mutat.
Utolsó hívás
Noah Cohen rendezése az egyetlen rövidfilm a válogatásunkban, azonban ennek az alkotásnak a koncepciója is nagyon izgalmas. A rendező saját édesapjának történetét meséli el, és azt, hogy ő végül az ellene felhozott sok vádak ellenére hogyan szökött meg családjával. Bár furcsa lesz az asszociáció, ez a film leginkább a Volt egyszer egy nyárra hasonlít. A rendező archív felvételek és elbeszélések alapján próbálja rekonstruálni a múltat.
Utolsó hívás
A film elején el is hangzik, hogy Noah nem ismerte igazán az apját. Ezek az elbeszélések tehát abban segítik őt, hogy végre saját képet alakíthasson ki róla. Ugyanakkor az Utolsó hívás nemcsak a rendező története, ugyanennyire fontos szerephez jut édesanyja és édesapja viszonya is. Klasszikus privát filmtörténettel van tehát dolgunk, ahol a rendező megtalálta a megfelelő stíluseszközöket a tötrénet elmeséléséhez. A kép különböző rétegei (vizuális eszközök, hang) remekül működtek együtt.
A fesztivál filmjeit a következő időszakban az online Verzió keretében lehet megtekinteni.
