30. Művészetek Völgye / Kapolcs
2021-ben Kapolcsra utazni más érzés volt, mint 2019-ben ott tölteni a nyár krémjéből tíz hosszú napot – idén egymásnak olykor ellentmondó, vegyes benyomások, rádöbbenések zavarba ejtő elegye fogadott. Az ólmos felhők a horizont szélére úsztak, az emberek pedig előmerészkedtek: vajon megismerjük egymást a vihar után?
Káldy Márton fényképe
Nem lépsz kétszer az Eger-patakba
Egyáltalán a vihar után vagyunk-e? Talán igen, de egyszerűen irreális elvárás a szemlélővel szemben, hogy ne vizsgálja az eltelt idő tükrében Magyarország legnagyobb kulturális fesztiválját, amely most a bátor “első” szerepében nyitotta a nagyfesztiválok sorát.
A július 23-a és augusztus 1-je között megrendezett programfolyam szelleme, ha nem is karc nélkül, de él, nem pusztították el a járvány és annak járulékos kísérői, melyek olykor alig voltak kevésbé nyomasztóak, mint maga a kórság. A legfontosabb minőség azonban nem veszett el Kapolcson: a Völgyben andalgó embereknek a hétköznapinál – a kifejezés Nagy László-i értelmében – sokkalta inkább emberi arcuk volt. Ez a nyíltságnak, nyüzsgésnek, vágyakozásnak, andalgásnak és ártatlan álmodozásnak egy különlegesen kedves elegye, amely potenciálisan bennünk lakik, előhívó katalizátorra viszont szüksége van. Mindezt csaknem sértetlenül találtuk meg a jubileumi, harmincadik Művészetek Völgyében is.
A járvány megrázkódtatásain kívül természetesen ez a kerek évforduló is determinálta, hogy találtunk változtatásokat a Völgy anatómiájában. A teljesség igénye nélkül: újra programhelyszínné, a fényjátékok vásznává változott a csodás taliándörögdi klastromrom, ugyanebben a faluban új udvargazdaként mutatkozott be a Petőfi Kulturális Ügynökség, Vigántpetendre pedig a Völgy atyamestere, Hobo költözött át, de itt találkozhattunk saját udvarában Vecsei H. Miklóssal és a POKET csapatával is, akik méltán érdemelték meg a jelenlét ennyire hangsúlyos formáját.
Stamler Emma fényképe
Akik a tavaly szeptemberi völgyhétvégéket elmulasztották, azoknak meglepetést okozott a kapolcsi kisbolttal átellenben álló Kúria felújítása, amely bár minden igényt kielégítőnek, a hagyományt és a modern megoldásokat igényesen ötvözőnek sikeredett, elhallgathatatlan áldozatokkal is járt. Elköltözött, de új helyet nem talált még a fából faragott sakk-készlet, ráadásul az öreg gesztenyefa alatt is kerek asztalok, velük együtt a kéretlenül terjeszkedő kávéházi miliő váltotta az avarban hűsölő bohém társaságokat – mindkét fejlemény valódi szívfájdalom, hiszen egy olyan tér formalizálódott, amelynek a különlegességét pont a kócossága adta.
A MűvészVölgy Kúria valóban szép és méltó központja egy harmincéves kulturális-művészeti fesztiválnak, üdvözlendő az újjászületése, a falu dísze, és egész éves bázisként is szolgál. Azonban a mögötte kialakított tér, a pajtaszínpad és az új vásárhely annyiban mégiscsak átgondolatlannak nevezhető, hogy kevés az olyan természet alapú megoldás és zöldfelület, amely sikerrel szolgálja a mikroklíma hűvösebbé tételét. Az emelkedő számú és intenzitású nyári hőhullámok korában mindenképpen topográfiailag tagoltabb, vegetációban gazdagabb, a Nap sugárzását nem élesen visszaverő, azt inkább ellensúlyozó megoldásokra lehetett volna törekedni – kevesebb kőfelület, sokkal több árnyék és gyep hálásabb választás lett volna; az átépítés előtt pont a Völgy egyik hűvösebb szeglete volt az akkor még romos épület mögötti rét.
A kellemetlen meglepetések között különösen fájdalmas az áremelkedés kontrollálatlan mértéke; ugyan a fesztiváljegyek érdemben nem, a Völgyben vásárolható ételek és italok ára drasztikusan emelkedett. Mondhatná erre bárki, hogy az 1200 forintos lángos (sajt-tejf.) vagy az 1500 forintos kürtőskalács már a Balaton partján sem olcsóbb nagyságrendekkel. Erre az a válaszom, hogy ez egy tíznapos fesztivál, ahol ugyan párszor lehet jót enni, de minden nap a kék abroszos, büfés, lacikonyhás, reformkonyhás jócskán túlárazott variációkon élni maga az anyagi romlás.
Érthetetlen ez az üzletpolitika a vendéglátósok oldaláról is, akik a jelek szerint kétségbeesetten próbálják anyagilag kihozni a szezonból a maximumot; a probléma az, hogy a fesztivált látogató fiatalok és családok pénztárcája sem lett vastagabb az elmúlt két esztendőben. Ez viszont kimaradt a számításból, holott lehetett volna mesterséges eszközökkel (az ételt és italt árusító standok helypénzének csökkentése, a szinte szabványos árak helyett a verseny engedélyezése) enyhíteni az elkerülhetetlen dráguláson.
Még érthetetlenebb a fokozottnak tűnő rendőri jelenlét, amelyre talán pontosan a kapolcsi forgatagban van a legkevésbé szükség (a kisboltnál pihenve egyik este harminc perc leforgása alatt négy különböző járőrpár sétált el mellettünk, az egyik egy bevetési egység volt kutyával együtt).
Angyalhanggal és füstös torokkal
A kétezer körüli tételes program és az ezekhez kapcsolódó installációk, foglalkozások, kirándulások, egyéb, számba sem vehető mennyiségű lehetőségek a szokott, vagyis a lehető legfelemelőbb rendben és változatosságban zajlottak. Elfogultság nélkül vallom azt, hogy ebben a sűrűségben, minőségben és szellemben (az itt-ott felbukkanó kakukktojások ellenére) a mai napig egyedülálló missziót képvisel a kultúraátadásban és a művészet átélhetővé tételében ez a fesztivál. Természetesen ez lehetetlenné teszi egy összefoglaló vagy krónika megírását is, bölcsebb döntés kiragadott pillanatokat felidézni.
Mit is lehetne mondani arra az előre eltervezhetetlen élményre, amikor a hivatalos megnyitó után a Kender Kertben rögtön Harcsa Veronika izzó kék szemébe, forró angyalhangjába botlik bele az ember miközben az énekesnő a Blue sPot zenekarral rögtönöz, örömzenél? Sejtjeikből árad a zene, a muzsika önmagáért létező szeretete, átszellemült tekintetük maga a boldogság; itt lehet felejteni mindent, ha csak percekre is, de ajándék.
Ugyanitt, a Kender Kertben futottam bele már a Völgy vége felé Hobóba, aki a Blue sPot kíséretében a Pajzán Toldit adta éppen elő; görbe tükör néha poros irodalmi felfogásunknak, fricska a költészethez tapadt berögződéseknek. Nem mintha Hobo feledte volna valaha is az irodalom és annak interpretációjának a közgondolkodásban hagyományosabbként élő, mélyre döfő funkcióját. József Attila-estje sokadszorra is egy intim szeánsz, szívboncolás, ahol nem egyértelmű, hogy ki a doktor, hogy kié a korpusz, de az sem világos, hogy a színpadon álló medveszerű, ősz férfi miként-kiként szólaltatja meg József Attila szövegeit; meggyúrva őket és ellenszolgáltatás nélkül átadva a hallgatóinak.
A Panoráma Színpadon Hobo 75 címmel nagykoncertet is adott a veterán énekes. Nem lehet említés nélkül hagyni azt a zenei és énekbeli minőséget, átütő hangzást és pontosságot, ami a torkán felszakadt, és avatott zenésztársai által kísérve túlzás nélkül beborított bennünket. Az előadó jubileumi fellépését egy sokatmondó, kissé talán váratlan dallistával ünnepelte meg: olyan Hobo-dalokat is leporoltak, amelyeket egy idő óta – legalábbis a Völgyben – nem hallottunk.
A Panoráma Színpadon idén lépett fel először a Csaknekedkislány együttes, amely az előző években a Hangfoglaló Udvarban tartott, telt házas, olykor megdöbbentően heves koncertjeiről már-már hírhedt lett völgyberkekben. A pogózó, egymást megcibáló gimnazista és egyetemista lánycsapatok elmaradhatatlan tartozékai Csepella Olivérék koncertjeinek, helyükbe képzelve magam nem is tudom hibáztatni ezért őket; a srácok bohókásak, szemtelenek, szövegeik pedig szellemesek, hamarosan talán a mainstreamben is helyet csinálnak maguknak – kellemes lenne a rádióban is gyakrabban viszonthallani őket.
Ugyanezt a színpadot szállta meg menetrendszerűen (hiszen évről évre el nem tűnő tagjai a Panoráma zenei kínálatának) a Kiscsillag is. Profán hasonlattal élve az ő jelenlétüket úgy tudnám leírni, mint a vasárnapi rántott húsét a családi asztalnál: tudjuk jól, hogy mire érkeztünk, mit várunk, ráadásul már ezerszer énekeltük Lovasival a dalait, de amikor kitesznek magukért, akkor újra és újra megértjük, hogy miért a magyar könnyűzenei élet egyik töretlenül menő zenekara a formáció. Egyszerűen kiváló, furfangos utakon járó zenészek, és amikor Lovasi András is tiszteli a közönségét és a saját művészetét, akkor századszorra is felhorgad bennünk a láng a rekedtes hang hallatán és a tömeg fölött szőke nők repülnek…
Lovasi András – Káldy Márton fényképe
A Petri-szeánsz
A Völgy utolsó szombatján lépett fel Pál András és Rozs Tamás párosa Kezdhetek folytatódni című Petri György-estjükkel. A rendhagyó produkció különböző előadói stratégiákat ötvözött: zenei kísérettel vagy anélkül előadott (szinte elmutatott) versfolyamok, monológok, párbeszédek a két alkotó között (akik mint Tamás és András vannak jelen), kétoldalú párbeszédek és interakciók a közönséggel (ingyensör osztás!), stand up comedyvel rokon anekdoták és történetek Petriről, erről a furcsa, a végletekig öntörvényű emberről, akiről egy absztrakt rézkarcot skicceltek fel Valcz Péter rendezői iránymutatásával.
Az előadás felütése csináltnak, mesterkéltnek hatott, majd a bántóan harsánynak tűnő tónus apró, felfedezendő részletei, vele együtt Pál András figyelmet vezető jelenléte fokozatosan oldotta fel kételyeimet. Ennél a pontnál, az előadás legelső felén túl már abban reménykedtem, hogy a színpadi és irodalmi abszurdot párbajtőrként használó, közönségüket vele meg-meglegyintő játszók ne kössenek kompromisszumot, vágják át a falakat, csomókat, hozzanak ki mindent zavarba ejtő és szokatlan koncepciójukból.
A talán sokkolódott befogadó lépésről lépésre döbbent rá, hogy az előadás szelleme nagyon szépen, nagyon pontosan reprodukálja azt az élményt, amit egy Petri-kötet olvasása jelent, esetleg az életmű szemezgetését idézi. A kompromisszumot nem, de önmagát és a körülötte élt lelkeket ismerő ikon is szembeköpte a konvenciókat, ennélfogva tényleg egy “klasszikusabb”, megszokottabb versest lenne idegen a szövegeihez. Ráadásul Rozs Tamás zenei aláfestése alatt Pál András már-már egy furcsa táltosi transzba hullott alá, később pedig bukott fel fölénk, így fordult rá az előadás forráspontja a valódi szeánsz-hangulatra.
***
Stamler Emma fényképe
A harmincadik Művészetek Völgyét százezer ember látogatta meg. Ennyien voltak kíváncsiak a mindenek ellen, mindenek mellett élő magyar és külföldi kultúrára, ennyi embernek lett idén is hallható, látható, tapintható és megélhető tapasztalat a köztünk alkotó művészek munkája. A nem hízelgő észrevételeim is az „érted, nem ellened” jegyében születtek.
Talán még bízhatunk a jövőben és a békében. Ahogyan a fenti számok és a velük párba álló élmények, úgy a Költő is biztat bennünket: „Szállj költemény, szólj költemény / mindenkihez külön-külön, / hogy élünk ám és van remény, – / van idő, csipjük csak fülön.”
