Neil Gaiman: Coraline / Budapest Bábszínház
Ascher Tamás a Budapest Bábszínházban? És kapásból a különös Coraline-t rendezte? Miért is ne?
Fotók: Budapest Bábszínház
Rendezett ott már Garas Dezső, nem is egyszer, az izgalmas felfogású Az ember tragédiája még most is műsoron van. Alföldi Róbert roppant eredetien vitte színre a Sade márki 120 napját, meg a Kabaré című musicalt szintén, A képzelt beteg általa megvalósított bábszínházi verziójáról viszont nem tudnám a dicséreteket halmozni. Mácsai Pál jött, látott és győzött, mintha világéletében bábokkal is foglalkozott volna, ez derült ki a Líra és Epika pazar előadásából. Szikora János is próbálkozott a bábszínházban, Szikszai Rémusz a közelmúltban eredményre is jutott, A vihar rendezésével. Csizmadia Tibor ugyancsak rendezett persze, pedig ő sem a bábos világból érkezett a színházi szakmába, ahogy a direktor Meczner János sem, mégis ők alapították meg elévülhetetlen érdemükként a bábos tanszéket a Színművészetin.
Vannak, akik még mindig lenézik ezt a meglehetősen összetett, fölöttébb izgalmas műfajt, másokat pedig fenemód vonz. Aschert, mint egy interjúban elmondja, gyerekkora óta izgatja. Akkor látta Rejtő Jenő A szőke ciklon című izgalmasan mulattató regényének a színpadi adaptációját a még Állami Bábszínháznak nevezett intézményben, és bár ez felnőtteknek szóló produkció volt, tele veszélyes, de nevettető kalandokkal, kapásból beleszeretett a műfajba. A Neil Gaiman által írt, méltán híres és népszerű regényben, a Coraline-ben, amiből naná, hogy közismert film is készült, szintén sok a kaland, a veszély, sőt a horrorelem, ahogy egyébként a Pinokkióban, ami Ascher nagy rendezése volt Kaposváron. Abban egy eleve bábkisfiú indul világgá, kirabolják, az életére törnek, hazudnak neki, ármánykodnak ellene, szóval alaposan megtapasztalja az életet, mire hazaér. A Coreline-ban egy kislány indul útnak, olyan ez, mint a road movie, csak autózás nélkül, itt talpalni kell, meg rohanvást menekülni, hogy ne történjen valami rémség, életben lehessen maradni.
Lehet persze azt mondani, vannak is, akik mondják, hogy minek ennyi szörnyűséget mutatni gyerkőcöknek. De hát már a klasszikus meseírók sem bántak csínján az iszonyattal, meg akarták mutatni a közel sem rózsaszín világot, no meg érdekeset akartak írni, ami feszültségteremtés nélkül ritkán sikerül. Rendszerint oldották is a feszültséget. Tudták, miért szorongunk, meg is mutatták ezt, ha úgy tetszik, ördögöt festettek a falra, de általában beszámoltak arról is, hogy nehezen bár, de csak le lehet győzni, és ezzel segítettek nekünk a tovább létezésben.
Nem lenne Ascher, Ascher, ha nem csavarna azért kicsit a történeten, ráadásul éppen az eredetihez képest a happy and-et vonja vissza. Mivel nem krimiről van szó, nyugodtan elárulható a végkifejlet. Az eredetiben az anya képében megjelenő boszorkányt sikerül végképp ártalmatlanná tenni. Ebben az esetben viszont aránytalanul nagyra nőtt, levágott keze, miután Coraline már hazaér, és örömünnepet ül a családi házban a szüleivel, ott araszol a ház felé, fenyegetően jön és jön, egyre csak jön. Erre húzódik össze szélsebesen a függöny, ezzel is jelezve, hogy a gonosz nem győzhető le végképp, ki kell ismerni a természetrajzát, újra és újra csatába kell szállni vele.
Hoffer Károly, aki eredetileg bábszínész, de már nagyszerű tervező és rendező is, például a Semmi, Az időnk rövid története című produkciók esetében is fényesen bizonyította, hogy milyen fantáziadúsan pazar figurákat tud kieszelni, amelyek nem csak ránézésre nagyszerűen karakteresek, hanem jól mozgathatók is, pálcával, hátulról. Coraline tízéves forma kislány, hatalmas, kíváncsi szemekkel, kedvesen kerek képpel, rövid piros pólója alól még lezserül kilógó, kék-fehér csíkos másik pólóval, szöszke hajjal, az örök úton levés jelképével, hátizsákkal. És egy okos órával, amit naplóként is használ, a segítségével rendszeresen hangfelvételre mondja, mi történik vele.
A remek színész, Spiegel Anna az átlelkesítője. Roppant fürge mozgású, nyughatatlanul eszes, barátságosan nyitott, szeretetre éhes és szeretetet adó, talpraesetten vagány kislányt formáz, akinek ami a szívén, az a száján. Irigylésre méltó a helyzetfelismerése, gyorsan képes dönteni, ezért ússza meg ép bőrrel, és ami legalább ennyire fontos, ép lélekkel. Az állandóan dolgozó anya és apa, akik alig érnek rá a lányukkal foglalkozni, Pallai Mara, Ács Norbert. Érzékeltetik, hogy nagyon szeretik a gyereküket, csak hát állandóan dolgozni, robotolni, lótni-futni kell. Emiatt unatkozik Coraline, jár szomszédolni két öreg rigolyás színésznőhöz, akiknek Kovács Judit, illetve Ellinger Edina a karikaturisztikus megtestesítői. Igyekszik barátkozni az eléggé marcona macskával, akit Márkus Sándor formál meg. Nem lel társra, unalmas tipródásában viszont talál egy rejtekajtót, amin, mint Aliz abban a másik közismert mesében, átléphet egy egészen más világba. Ami kezdetben csodavilágnak tűnik. Mesésen szépnek. Itt mindenki barátságos, mindenki ráér, figyelmet szentel neki, senki nem rohan. Még a szülei hasonmásai is ott vannak, van idő beszélgetésre, az otthoni mirelit pizza helyett sült csirke és süti készítésére, ahogy szórakozásra is van mód, például remek cirkuszra, ami amúgy az előadás egyik legjobb része. Itt aztán igazán érvényesül, amit a bábszínház tud, óriási a Hannus Zoltán által megformált cirkuszigazgató feje, ami a levegőben lebeg, külön két szintén hatalmas kezétől. Az akrobataszámokban valószínűtlen ugrásokat látunk az ekkor még kedves, később veszélyesen agresszívvá váló patkányartistáktól. Merthogy hamarosan kibukik, hogy ez csak első látásra kedves, mézes-mázos világ, ami csak az álca, amúgy maga a pokol. A mama utánzat pedig tán maga a főördög, örök rabigába kényszeríti a gyerekeket, kiszívja a testet-lelket belőlük, elrettentésül vacog is ott rémületében három, amúgy jó szívű szellemgyerek. De az otthon még mogorva kék macska itt már jóságos, igazi baráttá válik, a segítségével csak sikerül hazajutni.
Khell Zsolt tervezte a jókora családi házat, aminek még a felső szintje sem éppen kicsi, akár ott is történhetne valami. Egyébként akcióból lehetne még több, olykor csak állnak a bábok és beszélgetnek, és mivel nincs mimikájuk, a mozgásrendszerük is korlátozott, ezért ez nem mindig elég kifejező. Amikor az egyik világból a másikba száguld Caroline, óriási, örvénylő, magába szippantó, vetített kékséget látunk, ami vonz, benyel. Ez roppant látványos, bár jobban örülnék ebben az esetben is a színészek által mozgatott valódi díszleteknek, látványelemeknek. De hát az egész előadásnak igencsak lehet örülni, érezhető, hogy Aschert inspirálta a számára újdonságszámba menő feladat, átlelkesítette a színészeket is, az említetteken kívül Kovács Katalint, Pájer Alma Virágot, Barna Zsombort, Juhász Ibolyát, Rusz Juditot és Szolár Tibort. Kákonyi Árpád pedig a sejtelmességet, feszültséget fokozó zenét szerzett. Megelevenedik Coreline otthoni és képzelt világa, ami felgyújtotta az alkotók képzeletét. És persze tapasztalnunk kell, hogy bizony mindkét világ sok tekintetben hasonlít a miénkre. No, ennek már nem biztos, hogy annyira kell örülnünk.
