Roma – Alfonso Cuarón filmje
Nagy Oscar-esélyes lehet Alfonso Cuarón legújabb és egyben legszemélyesebb alkotása, amely a Netflixen debütált. De miért is ekkora szám egy film, amely saját rendezője gyermekkorát dolgozza fel?
Libo – így hívták azt a nőt, aki a Cuarón-család szolgálatában állt évtizedeken keresztül, és aki ezen keresztül a rendező életére is nagy hatással volt. A Roma nem pusztán előtte tiszteleg, hanem a rendező saját állítása szerint szinte teljes mértékben megtörtént eseményeken is alapul, és ezeket igyekszik a lehető leghitelesebben vászonra vinni. A főszereplő Cleo (indián nevén Manita), akit az élete első filmszerepét alakító Yalitza Aparicio játszik, egy középosztálybeli mexikói család cselédje harmadmagával 1970-71 fordulóján. Cleo kétségkívül megbecsült tagja a famíliának, de saját igényei és problémái másodrendűek a háziak gondjai mellett, a Roma története során pedig Cleo sorsa alaposan összeszövődik munkaadói kálváriájával és a mexikói társadalom forrongásával.
Tehát bár személyes film, a Roma egyértelműen nem egy személy szubjektív nézőpontját képviseli, hanem belőle kiindulva egy teljes kor- és társadalomkép. A rendező (aki ezúttal Emmanuel Lubezki híján saját maga operatőre is volt) lomha és hosszú, de szándékosan kaotikus nagytotálokat használ, ahol jellemzően a háttérben zajló felfordulásból, egy éppen csak beszűrődő mondatból képződik valamifajta cselekmény. De éppen abból látszik, hogy a rendező mesteri filmes, hogy nem kell az előtérbe hoznia, amit el akar mesélni, mert így is hibátlanul értjük. A Roma jelenetei tökéletesen ragadják meg az adott szituáció, helyszín, időszak és karakter jellemzőit, legyen szó egy óriási tömegjelenetről vagy mindössze egy parkolásról. Ezeken keresztül pedig Cuarón az emberi létezés esszenciáját és teljes skálát igyekszik elénk tárni a bő kétórás játékidő folyamán.
Nála csodálatosabban pedig senki nem képes vászonra vinni magát az életet: a Roma egyszerre költői és valóságszagú, emelkedett és földhözragadt darab, amelyben ott van az emberi sors minden nehézsége, szépsége, tragédiája és öröme. Azonban a film jelentősége ennyiben ki is merül, a Romának nincsenek ennél összetettebb következtetései, felvetései, minden tanulsága pusztán leíró jellegű. Ráadásul ezeket (a történet bizonyos fordulataival együtt) csak egy hajszál választja el a közhelyektől: a kasztrendszerré szilárduló faji különbségeket semmi nem hidalhatja át (még az sem, hogy a korabeli nőknek nagyon is hasonló traumákat kellett átélniük), az élet kegyetlen, de mindig van remény – és így tovább. A Roma mindössze élethelyzetekre reflektál, és lelkiismeretesen végigveszi a korabeli mexikói társadalom összes szeletét a haciendákban parádézó szupergazdagoktól a vidéki sártengerben tengődő indiánokig.
Ez pedig kétségkívül kiválóan működik, ezek a szemelvények akár önálló filmetűdökként, filmtárlatokként is megállnák a helyüket, ha az említett háttér-mellékszálak és a szereplők nem fognák össze őket mégis valamennyire. De fő motívumai ahhoz túl kevéssé tartják össze a Romát, hogy valódi játékfilmnek tűnjön, és ne pusztán egy szélsőségesen koherens szkeccsfilmnek. Cuarón például hiába épít fel egy szintén igen érzékletes karakterdrámát az utolsó fél órára, távolságtartó stílusának hála a Roma soha nem lehet igazán Cleo filmje, a lány történetének mindig egy másik narratívát is kell szolgálnia – kifejezetten ironikus, hogy bár magának a műnek is Cleo a szíve-lelke, Cuarónnak is sokszor csak eszközként kell.
Hiszen a Roma mégiscsak az ő személyes vallomása, így akármennyi időt is töltünk a főszereplővel, az ő igazsága helyett a rendező akarva-akaratlanul is a sajátját viszi vászonra. Hiába követjük ezt a lányt szinte mindenhová, Cuarón nem tud (és valószínűleg nem is akar) a világra az ő szemszögéből tekinteni, hanem folyton a mosókonyhába véletlenül betévedt kisfiú látásmódján keresztül idealizálja és miszticizálja, ahogyan „kékítőt old az ég vízében”.
És valószínűleg sok nézőben emiatt dagad egyfajta megfoghatatlan kellemetlenségérzet, hogy a Roma történetének előrehaladtával az alkatrészek sehogyan sem akarnak összekattanni – hiszen ezek csak Cuarón krónikás igényességgel kidolgozott emléktöredékei, amelyekből minden igyekezet ellenére sem fogja tudni összeragasztgatni Cleo valódi történetét.
A dilemma persze hasonló, mint a másik aktuális Netflix-nagyágyú, a Coen testvérek jegyezte The Ballad of Buster Scruggs kapcsán: egy játékfilmes szerkezetbe rendezett műtől mennyire várható el, hogy részei egy nagyobb egészet adjanak ki, és mennyire lehet ezeket a részleteket önmagukban értékelni? Mert az biztos, hogy a Roma fekete-fehér, mozgó képeslapjai zseniálisak, de ha egymás mögé helyezzük ezeket, akkor nem feltétlenül látunk többet 15-20 zseniális, fekete-fehér, mozgó képeslapnál. A Roma nagyszerűsége részleteiben tehát nem vitatható el, egészében viszont már sokkal inkább.
A Roma a Magyar Filmadatbázison
