Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)
Schwechtje Mihály leásott oda, ahol tényleg egy egérkattintáson múlhat az élet és a halál. Kellett már egy ilyen alkotás. Kellett, hogy valami igazi szóljon a magyarországi, lelkileg serdülő, de testileg már felnőtt fiatalokról.
Mi történik egy magyar iskolában? Számos ifjúsági filmsorozat tárta fel egykor a kiskorúak problémáit. Ám mintha jó pár éve kikopott volna a magyar filmgyártásból ez a hagyomány. Pedig üdvös lenne, ha a tizenéves generáció a magyar filmekben is viszont- és így reflektáltan láthatná önmagát. Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) című filmje, úgy tűnik, profi módon látott hozzá az űr betöltéséhez. Bár meg kell hagyni, ennek a mondatnak vagy valami hasonlónak nem csak tőlem, hanem a középiskolásoktól is el kellene majd hangoznia. Vagy legalábbis egymást közt váltott üzeneteik közt szerepelnie. Elvégre hozzájuk szól leginkább ez a történet, csak másodsorban figyelmeztetés a szülőknek vagy akár a nevelőtestületnek.
Mostanság egyre többször elénk kerül a kiskorúak zaklatásának vagy a személyiségi jogok semmibe vételének a problémája. Cikkek jelennek meg hollywoodi filmcézárok szereposztó díványairól, tényfeltáró nyomozásra emlékeztető előrukkolásokkal találkozunk fiatal kóristák elnáspángolásáról, vagy elfojtott emlékek tolulnak elő valamikori kényszerhetyegésekről. Az áldozatok üldözőbe veszik egykori megrontójukat. Újra eszünkbe jut Polanski ügye, vagy hasonló apropó folytán nem láthatjuk, elkészülte ellenére, az új Woody Allen-filmet. Persze nagyon fontos itt a kontextus is. Az ártatlanokat mindig is meg kell, hogy illesse a felelős társadalom védelme. Ugyanakkor az sem mindegy, hogy a szexuális forradalom hetvenes évekbeli tágra nyílt világképe a háttér, vagy éppen a napjaink adta, óvó szemek elől elrejtett virtuális tér. No, és persze felmerül az is, hogy ezen ügyek így történtek-e meg, megvizsgáltunk-e minden perspektívát, mielőtt meghoztunk volna a társadalmi ítéleteket. Egy biztos, a gyerekmolesztálás bármely módja elítélendő. Ha valakinek kétségei akadnának, az nézzen meg Ranódy László Árvácskájából pár ide illő jelenetet. Tudni fogja, hogy miről beszélek.
Az internet előtt, konzervált világban éltek a mostani negyvenesek. Majd ugyanazt tanították a tanárok és a könyvek, mint a betűvetés tudományába már beavatott őseiknek. Azóta, persze megváltozott a tanítási metódus. Gyerekeink szemében, saját távirányítóval bötéző nagymamáink lettünk. A gyerekek úgy bújnak el a virtuális sarokba előlünk, ahogy csak akarnak. Annyit árulnak el a villámgyorsan változó informatikai újításokról a felnőtteknek, amennyit csak jónak látnak, és akkor sem biztos, hogy azt sikerül a tanároknak, szülőknek befogadniuk. A számítógépes elvarázsoltságban kiemelkedik Japán (mint, a filmben is kapunk erre némi utalást), és az ott akár vírusként terjedő pszichológiai betegségek. Amilyen például a hikikomori, az emberi kapcsolatoktól való teljes elzárkózás. De nem kell az ennyire széles sáv, hiszen szinte mindennaposak az óvó erők elől rejtve maradó pszichológiai sérülések. Míg egy órák közti szünetben a fizikai térben jelen tud lenni az ügyeletes tanár, aki, ha kell, szétválasztja az összebalhézó gyerekeket – addig a virtuális térben folyó csatározások rejtve maradnak előtte. Ugyanakkor egy mostani gyerek könnyedén tesz szert új ismeretségekre, és akár simán betölt egy pornót online. Ebben a térben más szabályok szerint folyik a lelki kitárulkozás, és akár, ha már a filmnél tartunk, a testi megmutatkozás is. Egy telefonokba, laptopokba szerelt kamerákkal teli világban persze könnyen vissza is élhetnek egy-egy ilyen, a pillanatnak szóló gesztussal. Innen pedig szinte azonnali ugrás a szabad döntés és irányítás hiánya miatt érzett kétségbeesés és megalázottság, illetve az ebből fakadó tragikus lépés.
Lehet a visszaélés egy kikényszerített coming out, mint a Kszi, Simon című filmben. Ennek az alcíme is azt hirdeti: mindenkinek jár egy első szerelem. Az első szerelem, illetve szerelmek pedig számos esetben egybetartoznak a csalódás, csalódottság élményével is. A tinédzser korban tanulja meg az ember, hogyan fogadja el a visszautasítást, vagy hogyan fogalmazza meg úgy, hogy ne legyen az a másik félnek túl bántó akár. Olykor pedig azt, hogy igenis legyen csak rohadtul bántó. Elvégre ez a lázadás időszaka, a felnőtt és a gyerek lét köztes állapota. Amikor a leggonoszabbá válik az egyén, és egy békés kisközösség is akár ordas hordává. Ez az, amit jól sikerült Schwechtje Mihálynak megragadnia, aki nem csak rendezője a filmnek, hanem a történet írója is.
Schwechtje nem mellékesen jól instruálja szereplőit. Irányítása alatt a színészek hitelesen alakítanak, és így a történet közelivé válik, nem hagy a vásznon történtek és a befogadó között átléphetetlen határzónát. Az iskolai közeg, a párbeszédek és persze a képekbe becsempészett Instagram, Snapchat, Facebook, Messenger üzenetek beszippantanak a miliőbe. Sőt, maga a néző is bizonyos jelenetek láttán már-már kukkolónak érezheti magát. Feszeng, hogy most már szinte átlép egy határt. Ez mindenképp a film előnyére válik, hiszen a feszültséget fenntartva ébren tartja az érdeklődést. Mert azt azért sejteni lehet, hogy a sztori nem maradhat eredeti medrében, mert akkor túlságosan hozná a profánt. Ennek hatására persze egynémely néző valószínűleg hamarabb kibontja a folytatólagos történeti szálat, minthogy rácsodálkozna arra, hogy milyen fifikás is az írói-rendezői akarat, de ilyen feltételezhetően csak elvétve akad.
Herr Szilvia játéka mély és hiteles, külseje magával ragadó, nem csodálkoznék, ha lenne egy generáció, amelynek fiú (vagy akár lány) tagjai filmbeli szereplése miatt bele lennének majd plátói módon szerelmesek. Vajda Kristóf játéka azt bizonyítja, hogy újabb hiányzó színfolt került a magyar színjátszás palettájára. Játékával magával ragadja a nézőt, összetett karaktermegformálása során figurája egyszerre hordozza az elesettet, a mellékest, a bosszúállót és a megbánót is egyben. Ha tetszik, a lúzer lét belső vetületeit tárja fel kimunkált részletességgel. Végre nem csak egy elmaszatolt típust látunk, hanem igazi jellemábrázolást kapunk. Polgár Csaba visszafogottan bájgúnáros tanár-megformálása is rendben van. Jó, hogy egy ilyen kamaszos alkatú izmoskígyót alkalmaztak a szerepre, hiszen így talán nem csak a tanár-diák hierarchia, hanem valamelyest a beúsztatott testiség is hihetőbb lett. Bár erről inkább az a mérvadó, ahogy a gimnazista lányok vélekednek. Mint ahogy erről, biztos a Benit megformáló Rácz Dávidról is lesz szó köztük. Schwechtjének köszönhetően az ő munkája sem elhanyagolandó, hiszen a nem vázlatos megformálás igénye szintén hozza a változás széles skáláját. Rácz nem esik túlzásokba. Beni ellenszenvesnek is csak annyira ellenszenves, mint ahogy az ebben a korban megérthető. Kitárulkozása, belső énjének megmutatása bizonyítja, hogy Schwechtje nem egydimenziósra teremtette Beni figuráját sem. A mellékszerepekben Schell Judit, Kardos Róbert vagy Mácsai Pál tűnnek fel, mint megértésre törekvő szülők. De leginkább egy tasli erejéig jutnak, vagy arra a megoldásra, hogy elkobozzák a gyerektől a telefont és a számítógépet.
Mindent összevetve egy jó kis generációs filmet kapunk. A Moszkva tér és a VAN… sikere után 2018-ban két kis költségvetésű film, Túri Bálint Legjobb útonja a negyven körülieket, míg Pólik József Életem legrosszabb napja című filmje az ötvenéveseket és problémáikat közelítette meg. Schwechtje Mihály pedig leásott oda, ahol tényleg egy egérkattintáson múlhat az élet és a halál. Kellett már egy ilyen alkotás. Kellett, hogy valami igazi szóljon a magyarországi, lelkileg serdülő, de testileg már felnőtt fiatalokról. Remélem, nekik is tetszik majd.
A Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) a Magyar Filmadatbázison
