Richard David Precht: Jäger, Hirten, Kritiker
Hogyan szakad el a digitális forradalom diktátuma a felvilágosodás, az önálló gondolkozás, a szabadság ideáljairól.
’Ki vagyok én – és ha igen, hány?’ – aki egy ilyen mondatot (egyébként magyarul is megjelent sikerkönyvének címe) kitalál, az nem lehet akárki. Precht filozófus, író, és ma már világsztár. Könyvei majd minden nyelven fogynak – ilyet még filozófiaszakmámban nem láttam. Most a kütyük ígéretvilágát, a digitális jövőképet vizsgáztatja szatirikus, de mélyen megalapozott érveivel. Próbaképp leírja, milyen is lesz 2040-ben az életünk: az embernek nem kell meg se moccannia, az algoritmusok kitalálják, mit akar, még el sem gondolja, már a kütyük meg is rendelik a kívánt cuccot online; nem kell sokat járkálnia, gondolkodnia, emlékeznie, mérlegelnie. Nem kell választania sem a politikai arénában, a hacker vagy az algoritmus beleteszi a magáét, és észre se vesszük a demokrácia leépülését. Nem az ember irányítja a komputert, hanem a komputer az embert – közben persze megadja neki a szabadság látszatát.
Precht a Facebook-botrány kapcsán azt látja, hogy nemcsak adatgyűjtés (kereskedelem, totális megfigyelés) veszi körül az embert, hanem ezek az adatok átkerülnek a titkosszolgálatokhoz, a gondolatrendőrséghez, mert már nem is mersz vadabb dolgokra gondolni, hisz átlátszó vagy a gépvilág számára, ha netán leírod a laptopodba, rögvest látják valahol és hozzáírják a „kartonodhoz”. Vagyis napról napra csökken a szabadságfokozatunk. Igaz, hogy kényelmesebb lesz az élet, ki se kell mozdulni a lakásból, a hűtőszekrény magától feltölti magát (ha érzékeli, hogy valami fogyóban, rendel), a digi-gép kitakarít, a tévéd kitalálja, melyik sorozatot néznéd este, magától tálalja hozzá a sört és rágcsát; autót se kell vezetni, semmire sem kell emlékezni, mert minden benne van az okostelefonodban/zsebedben, le lehet szokni a tevékeny életről (merthogy az fárasztó). Helyette kéne valami a kultúrából, amit nemcsak fogyasztani, de csinálni lehet, de a techcégek ezzel végképp nem törődnek. Csak ülj kényelmesen, aztán sorvadhatsz klónként a semmittevésben, miközben általad nem is ismert hatalmak játékszere leszel. (Ja, és hogy a robotika új munkahelyeket teremt – miközben mindenki tudja, hogy pont fordítva lesz…)
A könyv nem is a Silicon Valley jövőképének, ígéreteinek szatirizálása miatt izgalmas, hanem attól, hogy mindez már ma itt van jelenünkben. Igen, abban a mai világban, amiben élünk, és amit Precht az emberhez méltatlan szellemi szolgaságnak tart. Mert a felvilágosodás alapértékeit kéri számon a tech-világtól, az ész, az önálló döntéshozatal, az akarat szabadságát – mert ezek eltűnőben vannak a digi-technológia forradalmában. A kütyük hozzák meg a döntéseket, nem kell emlékezni, mert elég belenézni az okostelóba, ha valami nem jut eszünkbe. Akaratunk pedig csak látszólagos, mert a privát szféra lerablása, plusz vásárlási, sőt politikai befolyásolás révén meg vagyunk vezetve.
De van ennél rosszabb is: leépülnek képességeink, melyek több száz éve szolgáltak bennünket. Amiben élni fogunk, az a szellemi és gyakorlati tudáskészlet zsugorodása, eltűnik a „tudni hogyan” készsége (a gépek jobban tudják), elhalványul az önálló, felnőtt tájékozódás, mert ilyen-olyan navigációs eszközök eligazítanak. Ahogy ő fogalmaz: a technológiai forradalom által vezérelt ember elkorcsosulását láthatjuk. „Az eredmény: a kézművesképességek, a tájékozódási képesség és a műveltség történelmileg példátlan visszafejlődésének lehetünk tanúi. Az emberek elfelejtenek térképet olvasni, a világban egyedül tájékozódni. Nem kell semmit sem megjegyezniük, mert az elektromos kütyük számukra mindent kézre adnak. Így az emberek egyre kevesebbet töltenek be saját agyukba a világból, mert a kütyük e feladatokat rég átvették. A legtöbb ember ismét kisgyerekké vált, már ami a világról való tudást illeti, annyira függővé váltak a technikától, hogy ha véletlenül e segédeszközök nélkül mennek el hazulról, elveszettnek érzik magukat. Kőkorszakbéli piktogramokkal kommunikálnak, és a világot infantilis módon „like”-olhatóra és „dislike”-olhatóra osztják. Így megfosztva az ítélőerőtől, könnyen el lehet tőlük szivattyúzni a pénzüket…” Kemény mondatok, okostelefonnal a zsebünkben akár érezhetjük is az igazságát.
Persze ez a könyv szatíra és kórkép. Precht pontosan tudja, mi mindent köszönhetünk a különböző keresőprogramoknak. Őt azonban az érdekli: nem fizetünk-e túlságosan nagy árat ezekért az előnyökért, mikor elhagyjuk a felvilágosodás, önrendelkezés, világismeret, történelmi tudás stb. értékeit?
Richard David Precht Fotó: Wikipédia
Két fontos pontot emelek ki még a könyvből. Az egyik a technológiai forradalmárok (Google, Facebook stb.) és a természet viszonya. Nem károsítják a természetet, csak egyszerűen figyelmen kívül hagyják (netán beáldozzák a haladás nevében), hogy szép lassan elfogynak az emberélet forrásai (a víz, az esőerdők irtása, a tengerek szennyezése, az állatok pusztulása a PVC-forgácsok miatt stb.). A másik egy hirtelen felkapott gondolat. Egyszer csak beidézi a híres dandy, Oscar Wilde mondatát: „Egy olyan világtérkép, amelyen nincs megjelölve az Utópia országa, futó pillantást sem érdemel, mert hiányzik róla az a földrész, ami felé az emberiség évszázadok óta hajózik”. (Oscar Wilde-nak volt egy szocializmusról szóló tanulmánya, amit nemrég adtak ki negyedik kiadásban: Der Sozializmus und die Seele des Menschen, 1891 – ami, valljuk be, önmagában is meghökkentő.) De az utópia. Az újkorban már senki se szereti, Marxék is elvetették minden formáját. Precht csak mint a jövő reménységének a metaforáját idézi. De a technológiai forradalmárok számára az utópia ab ovo hülyeség, mert ők már megvalósították a tökéletes jövőt, többre meg nincs szükség. Na jó, legfeljebb ennek a „tökéletesnek” négyzetre emelésével foglalkoznak.
Meglehetősen utálja a tech-cégek hatékonyságmániáját: nem jobb élet kell, hanem hatékonnyá kell tenni a problémák megoldását – mondják. Precht egy szemtelen kérdéssel lövi le ezt a mániát: „Milyen problémát oldott meg Velázquez? Milyet Mozart vagy Franz Kafka?” Ez a probléma és hatékony megoldási séma nem működik a kreativitásban, a művészetekben, vagy akár a normális ember életvitelében: csak elvakítja a fogyasztókat, mikor egy-egy „hatékonyabb küyüre” beszéli rá őket a reklám.
Richard David Precht: Jäger, Hirten, Kritiker. Goldmann Verlag, München, 2018, 284 oldal
