Nádas Péter: Rémtörténetek
Kis közösség, nagy előítélet-halmaz, sokféle nyelven beszélnek, mégis értik és utálják egymást. Magyar história. Röviden ez Nádas Péter új regényének veleje.
Kis, zárt falu, Duna zárja el a világtól – tán Kisoroszi a modell, mivel Balassa Péter barátom révén ismerős vagyok Nádas egykori író-fészkében –, olyan község ez, ahol minden egyes asszony és férfi utálja a másikat, a zabigyerek anyját kiközösítik, de a fiától (!) se vesznek kenyeret (aki a legjobb pék, a Dunán felfelé Vácig nincs párja…). Emellett ezek a férfiak lányt-asszonyt, vén csoroszlyát meghágnak, aztán persze a kocsmában lekurvázzák őket, ez is az előítélet-játszmák része. (Mellesleg a hatvanas években vagyunk, az udvaron csak budi van, nincs fürdőszoba…) Itt játszódik Nádas új regénye, tán az Emlékiratok könyvéhez vagy a Párhuzamos történetekhez mérhető minőségben.
A regény nehezen indul, legalábbis nekem. Ugyanis a két szereplő, Róza, a megesett leányanya és Teréz, a tulaj kapálnak a szőlőben, de olyan rondán beszélgetnek (anyádpicsája, valag, fingóverseny stb.), hogy már arra gondoltam, félretolom. De aztán a zabigyerek – aki időközben óriási, nagy erejű férfi lett, a Duna-parton tetszeni akar Mirák Piroskának (a pszichológusféle hallgatócsajnak, aki tévedésből apró bikiniben készül, a parton napozva, az államvizsgájára); ezért aztán Imre, az óriás péklegény, hogy felhívja magára a figyelmet, a kezéhez közeli kiskutyát elkapja és dobálja befelé a sodró Dunába. Egyszer, kétszer, tízszer. Végre Piroska megembereli magát, kitépi a kutyust a böhöm férfi kezéből, és dédelgetve megkeresi a faluban a gazdáját. (Megtalálja.)
Ez így, elmondva szinte semmi, de a jelenetsor, a fuldokoló kutyus, Imre, aki nagy pofával hirdeti erejét a világnak, Piroska, aki nem tudja, hogyan mentse meg a mély vízben vergődő állatot – a regényben legalább ötven oldal, és egyben az elbeszélés csúcspontja: itt villan be igazán a hiteles fény emberségre, bunkóságra, a pesti nyaralók hazug, mézesmázas szófűzésére, no meg a lány naivitására (és erotikus vonzalmára a tahó izompacsirtához) –, mindez csak célzásokban, félig megjelenítő mondatokban.
Olvasás közben itt vért izzadtam, míg ki nem derült, mi lesz a kutyussal. Kutyás vagyok és nekem a blöki – szent. Nagyjából minden állat el tud lenni emberi gondoskodás nélkül, a kutyának csak a gazdija van. Ha ez ember bántja-veri a kutyáját, az védtelen, elhagyatott, és csak fájni tud (tán belül zokog…). Én mindenesetre kínlódtam e rész olvasása közben, a regény viszont kinyílt, innen kezdve indul az igazi, Nádas-szerű történet.
Rosszul mondom: ebben a regényben nincs történet. Csak epizódok, lazán kapcsolódó karakterképek, egyik rémesebb, mint a másik. (Innen a cím: Rémtörténetek.) Itt csak szörnyeteg emberek laknak, olyanok, akik nem is tudják, hogy szörnyetegek. Annak ellenére nincs történet, hogy az elbeszélés végére négy halottat számolok össze – persze Nádas-szerűen mindegyik furcsa, rejtvényes módon lép ki az életből. (Kivéve Rózát, a megesett asszonyt, aki látványos gesztussal a Dunának megy megfulladni.)
Mondom, itt többnyire bunkók lakoznak: mikor a tiszteletes úr elmondja nekik, hogy a Róza nevű asszonyt nem az ördög szállta meg a pináján keresztül, hanem epilepsziás rohamai vannak – elrohannak az esztergomi egyházfőhöz feljelenteni a papot, hogy vigye már el tőlük ezt a tudatlan csuhást, mert nem hisz az ördögben, ami pedig benne van a Róza micsodájában.
A tömény rosszindulat, irigység és előítélet falujában vagyunk. Gonoszak? Voltaképp nem is azok, egymással jól elvannak, habár az ismerőseikkel való dumcsi után jól kibeszélik az előbb még puszipajtás haver viselt dolgait a szomszédokkal. A férfiak estére jól beszívnak, levezetésképp jól elverik az asszonyt, és sáros cipővel, mosdatlanul be az ágyba…, nem mesélem… Egyébként meg, irigység, káromkodás, előítélet – ilyenek vagyunk itt Magyarhonban. Pont.
Az egyik központi szereplő – Fábiusné – kicsivel jobb módú, mint az átlagos községbeli sereglet, nyáron pesti úri népeket fogad nyaralni, de ő is ki van közösítve, mindenki, aki kicsivel több-kevesebb, mint az elfogadott átlag.
A regény több zseniális narratív újítással lep meg, amit eddig írtam, felejtsd el. A legfontosabb a nyelvek ütköztetése: másképp beszélnek a katolikusok és másképp a reformátusok, másképp, akiknek négyablakos házuk néz a főutcára, mint a zsellérek, másképp a városiak, akik ide jönnek nyaralni, meg a kitelepített arisztokraták, és más nyelvet használ a református tiszteletes, mint a katolikus plébános. És az a narratív csoda, hogy ők értik egymást, az olvasó is érti őket, de csak csodálkozni tud: egy kis faluban ennyiféle beszédjáték létezik (language game, ld. Ludwig Wittgenstein fogalmát).
Nádasnak erre a nyelvi játékra szüksége van, és hajszálpontosan rajzolja meg az egyes csoportok szemantikai határait: a nyelvi játékok ugyanis világképeket hordoznak. Bár ezeknek a tahóknak nincs igazi világképük, de van előítélet-tömegük, és ehhez nyelvi segédeszközök kellenek, amit cifra káromkodásokkal kiegészítve használnak. Ha például valaki jól számol – mint Törpike a kocsmában, akkor abban zsidó vér folyik, mert csak a zsidók tudnak jól számolni. A zabigyerek pékfiút (a már említett Róza gyerekét, aki daliás fickó lett) például nem szólítja senki keresztnevén: tabu lett a név, mint ahogy a kenyerét se eszik meg, még hogy egy zabigyerek brúgóját falják…
A másik narratív újítás az elbeszélés szövege. Többnyire nincsenek bekezdések (a fejezet-törések meg végképp hiányoznak). Egy-két soros mondatok vannak, aztán új bekezdés. Csakhogy a mondaton belül törés is van: mondjuk elkezdi a Jónás atya a mondatot, de a mondat másik fele már Misike (a nyaralókkal érkező béna gyerek) kapálódzását rajzolja. Mindez egyetlen, nem is hosszú mondaton belül. Hát én még ilyet nem láttam. Már itt említeném, hogy Fábiusné olykor szellemeket lát a tükörben (vagy az üveges ajtó túloldalán) – csakhogy a szöveg nem jelzi, hogy itt a nő víziójáról van szó, úgy olvasom, hogy ott tényleg szellemek vannak. (A disszidált pár, az Okolicsányi-és-Hella szelleme, akiket Argentínában megöltek, most meg itt kísértenek…)
A regény erotikus epizódja nem újdonság, ismerős Nádas- regények fordulata. Itt a pszichológusnak tanuló úrilányt kapja el valami fura ösztönszerű vonzalom a kutyát dobáló, vértahó Imre iránt, miközben együtt utaznak vonaton Vácra, ki-ki máshová: Piroska az érseki levéltárba kutatni, Imre a pékségbe. Piroska próbálja elfojtani magában ezt a számára megalázó vonzalmat, de hát ez már csak ott van. Annyira, hogy ott, a kupéban – egyetlen figyelő tekintettel szemközt – majdnem felkínálja magát a bunkó pékfiúnak. Mennél büdösebb, piszkosabb, annál erősebb ez a vonzalom. (Van ilyen, először Tóth Krisztina felejthetetlen novellájában, a Take five című elbeszélésben találkoztam ilyesmivel. Ott egy rendetlen, piszkos, WC-t kezelni képtelen sráccal veszekszik a csaj, aki itt, Párizsban tölti gyakorló hónapját. Utálja ezt a pasit koszossága és durvaságai miatt. Egyszer aztán ez a vadállat – különben jazz-zenész – rátör, és olyan orgazmusba repíti ezt a finnyás pesti lányt, amit még életében nem érzett… De hogy ne hagyjam elvarratlanul ezt az utalást: másnap megérkezik Pestről a vőlegénye és estére elviszi egy jazzklubba. Már megy a műsor, és a szaxofonnál ez a vadállat játssza Dave Brubeck világhírű számát, a Take five-ot. A csaj azt hiszi, elélvez…) Szóval van ilyen, úgy látszik: állatok vagyunk. Egyébként ez Nádas antropológiájának egyik sarkköve. De még a béna kisgyereknek, aki itt a Duna mellett nyaral a családjával, annak is vannak erotikus vonzalmai (aminek tárgya: Piroska…). Hihetetlen história, de ez lesz a béna gyerek halálának oka, az ébredező és reménytelen szerelem, amihez tizenhét évesen már van esze. Nádas persze nem megy bele ilyen részletekbe: meghótt és kész.
Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor Kiadó, 2022, 464 oldal, 4999 Ft
