A menü
Íme A menü: Fogjunk egy csipetnyit a Fehér éjszakák szektásaiból, adjuk hozzá A boszorkány és a Széttörve főhősnőjét, keverjük el a Nyers ételfetisizmusával, majd tálaljuk a Tűnj el! klausztrofób kamarajellegével. Hogy mit kapunk? Nos, valami egészen ízletes és egyedi dolgot.
Persze ahhoz, hogy A menü tényleg első osztályú fogás legyen, mindent a megfelelő arányban kellett keverni, továbbá az alapanyagokat sajátos fűszerezéssel alaposan megbolondítani.
A jól bevált receptért azonban kicsit vissza kell menni az időben. Az egyik első ilyen hollywoodi csemege, melyet a horrorfilmek konyhájában kotyvasztottak, ötvözve az európai modernfilmes elemeket az amerikai iskola „hős film” narratívájával, az 1975-ös A cápa volt. Spielberg legendás mozija nem véletlenül csalogatott annyi embert a nézőtérre. A lassú kibontakozással, ugróvágásokkal vagy éppen Jancsó-snittekkel megspékelt látvány a jó és a rossz küzdelméről szól, remek koherenciai érzékkel tálalva.
Szerencsére ez a fajta stíluskeveredés éppen reneszánszát éli, sőt, talán az egyik legizgalmasabb hollywoodi moziélménnyé vált napjainkra. Ari Aster, Robert Eggers, Jordan Peele mellett egy újabb rendező, Mark Mylod bizonyítja (aki főleg olyan népszerű sorozatokban teljesített eddig rendezőként, mint a Trónok harca vagy az Utódlás), hogy kevés dolog annyira szórakoztató, mint az egyedi hangvételű, a különös atmoszférateremtésre és a groteszk megidézésére fókuszáló, merészen kísérletező, társadalmi mondanivalót hordozó horrorfilm.
Anya Taylor-Joy és Nicholas Hoult
A történet szerint adott egy marék ember, köztük főhőseink, Margot (Anya Taylor-Joy) és Tyler (Nicholas Hoult), akik a világ egyik legexkluzívabb éttermének titulált Hawthorne-ban töltik az estét. A több fogásos vacsora nem kevesebb, mint 1250 dollárba kerül fejenként, a vendéglistára való felkerülésre pedig hónapokat kell várnia a tizenkét vendégnek (mint Jézus tanítványai, nem véletlenül). Tyler és Margot együtt érkeznek, egészen furcsa párt alkotva, teljesen eltérő lelkesedéssel az estet illetően.
Az étterem egy szigeten található, ahol a vendégek érkezésük után bepillantást nyernek a konyhai személyzet végletekig szigorú, aszketikus életmódjába, melyet a sziget feje és (korlátlan) ura, Julian Slowik (Ralph Fiennes), a séfhíresség alakított ki a perfekcionizmus nevében, és aki a katonás rendet nem csak alkalmazottaitól, de a vendégektől is megköveteli.
A körbevezetés után kezdetét veszi a vacsora a rendhagyó étteremben, ahol az ételkülönlegességeket a személyzet a vendégek előtt preparálja, egyetlen térbe sűrítve ezzel az összes szereplőt, ami már önmagában is kellő feszültséget hordoz. A film egészen szokatlan, pikáns narratíváját az ételköltemények és azok felszolgálási módja biztosítja, amely egyre abszurdabb világba kalauzolja mind a vendégeket, mind a nézőt.
A film egyik legnagyobb erénye a meglepetésekben és váratlan fordulatokban gazdag narratíva. A szemfelpattintó titkok mind a vendégek, mind a személyzet oldaláról remek ütemben vannak adagolva, elképesztő lendületet adva ezzel a történetnek. Bár ezek a csavarok néha kiszámíthatóak, az esetek többségében felkészületlenül, alapos „gyomorszájasként” érik a nézőt.
A film további erénye a három főszereplő dinamikus játéka, karaktereik differenciáltsága, mely az egész alkotást az elejétől a végéig áthatja és izgalmassá teszi.
Anya Taylor-Joy, korunk horrorkirálynője, hatalmas, ártatlan szemeivel maga a megtestesült áldozati bárány, aki azonban (szokásos módon) a végén mégis felülkerekedik elnyomóival szemben. Teszi ezt nagyon hasonlatosan, mint a Széttörve című filmben, azaz pszichológiailag manipulálja a vele (bizonyos szinten) társadalmi sorsközösséget vállaló szociopata és ijesztően maximalista Ralph Fiennest, aki a Vörös sárkány, a Schindler listája vagy az Erőszakik után gyakorlatilag a kisujjából kirázza a szerepet.
Ralph Fiennes
Harmadik főszereplőnk, a szintén remeklő Nicholas Hoult, egyszerre ellentézise és párhuzama Fiennesnak, mert bár ugyanazon a pszichotikus horizonton lebegnek, míg Finnes karaktere a végletekig kimért és fagyos őrült, addig Hoult érzelmei túlcsordulnak, alig tudja őket visszafojtani és kordában tartani, mely egy nagyon sajátos humort is kölcsönöz A menünek.
Harmadik kiemelkedő motívuma ugyanis épp a groteszk humor, amelyet leginkább az abszurd jelenetek paródiába hajlása és a színészek erre reflektáló teátrális játékának összhangja alkotja.
Remek példa erre Hoult figurája, aki (bármilyen borzalom történik is éppen a vásznon) semmi másra nem képes fókuszálni, csak és kizárólag az ételekre (általa kapunk sokszor magyarázatot, a hol, miért és mit eszünk kérdésre), melyek ízétől gyakran a meghatottság végletes állapotába kerül és a sírás határán van.
A mellékszereplők inkább vicces, sztereotip karakterek, akik mégis hordoznak annyi mélységet, hogy a hátborzongató jelenetek komolyan vehetőek legyenek, és a nevetős részek után sikerüljön kellően borzadnunk is.
Egyetlen apró és bosszantó hibája van csupán a filmnek, méghozzá a történet morális töltetének szájbarágása, mely amúgy érdekes kérdésfeltevéseket hordoz, sőt, mint negyedik kiemelkedő motívum, pont Fiennes karakterének lelki-társadalmi katalizátora és indítéka lehetne, de sajnos teszi ezt olykor önismétlően, kicsit szándékolt módon.
A film erényei miatt azonban ezen könnyedén túl lehet lépni. Egészen pazar alkotás A menü, mely a merész és provokatív kísérletezés mellett a hollywoodi szórakoztató elemeket is kellően, jó arányérzékkel olvasztja magába.
A legjobb fajta popcorn-mozi ez, mely méltán felkerülhet a polcra olyan alkotások mellé, mint a Nem, a Valami követ vagy éppen Az Északi, hogy csak párat említsek.
Jó étvágyat hozzá!
A menü a Magyar Filmadatbázison
