Tóth Gábor Ákos: Balatoni Menedék
Tóth Gábor Ákos nem tud betelni a Balatonnal. Már a hatodik regénye játszódik a magyar tenger partján. Budapestről oda is költözött. De azért oda is magával vitte a világ és az ország problémáit.
Legújabb kötete Balatoni Menedék címmel jelent meg, amiben tovább szövi az előző könyv, a Balatoni futár históriáját. Annak a fiatal újságírónak, Csengődi Istvánnak a történetét, akit a millenniumi időkben budapesti újságíróként száműztek Balatonfüredre, ahol gyökeret vert. Helyi lapot alapított, és nagy szerelemre gerjedt a fényképész Emma iránt, akivel össze is házasodott. A Balatoni Menedék már 1942-ben játszódik, amikor immár hetven éves, meghalt a felesége, a fia, a háborúban lévő unokája gyönyörű zsidó kedvesét bújtatja a megörökölt füredi kúriában, ezt nevezik Balatoni Menedéknek. A három nyelven beszélő, művelt lány cselédnek álcázza magát. A kezdetben távolságtartó kapcsolat után a két embernek összefonódik a sorsa.
Szellemes, szurkapiszkálódós, szarkasztikus szócsatákat vívnak. A szövegfolyamok során valósággal belehatolnak a másik életébe. Csengődi vissza-visszaréved a békebeli időkbe. Azoknak a nyugalma éles ellentétben áll a jelen zaklatottságával, kiszámíthatatlanságával, félelmeivel. A lány szívja magába a történelmi és emberi tapasztalatokat, és hozzájuk fűzi azt, amit már ő is megélt, amit gondol a világról. Közben művelik a szőlőt, időnként egy jót úsznak, előfordul, hogy még vendéglőbe is elmerészkednek. És mindehhez, a toszkánai regények mintájára, társul a festőin fenséges balatoni táj, az imádat tárgya, melynek Tóth minden szegletét ismeri. Füred látszatbékéje, akár a legszörnyűségesebb időkben, olykor még valóságos is lehet. „Történjen bármi a világban, itt a tó partján vidáman folyik tovább az élet, s ez így lesz az idők végezetéig… Kit érdekel Hitler, Sztálin vagy Mussolini, amikor itt patakzik a jó bor, szól a zenekar, és a lányok szoknyája úgy fodrozódik, mint a vitorlások oldalánál megiramló hullámok.”, olvashatjuk.
Egy színikritikusdíj-átadáson, amikor éppen szintén nem voltak a lehető legfelemelőbb idők, Zsámbéki Gábor rendező azt mondta, próbáljunk kialakítani mikroklímákat. Lényegében ő is ezt tette, amikor a kaposvári, majd a Katona József Színházat igazgatta. A könyv arról is regél, hogy ez lehet egy túlélési technika. Ehhez akár az is elég lehet, hogy két ember úgy istenigazából szót ért egymással. Ha úgy tetszik, menedéket találnak a másikban. Burkot képeznek egymás számára.
Tóth miközben létkérdésekről beszél, soha, így ezúttal sem ír „vérdrámát.” Könnyedén olvasmányosak a mondatai. A tragikus mozzanatokat is humorral vegyíti. Az alapos kutatásokon alapuló, ismeretterjesztésként is szolgáló tényeket szórakoztató formában tálalja. Tulajdonképpen az a barba trükkje, hogy a legkeményebb dolgokat is képes szórakoztatóan elővezetni az úgynevezett komoly irodalom és az üdítő ponyva között jó érzékkel lavírozva. Ügyes, mondhatnánk erre, de több annál. Időnként a lélek mélyére is hatol. Aztán amikor már valami nagyon megülné a gyomrunkat, azért odébb „sasszézik”, anekdotázik, megnevettet. Nem dugja homokba se a saját, se a mi fejünket, de gyógyírként szolgál. Ha szükségünk van rá, irodalmi menedéket nyújt nekünk.
