István, a király
Mit kezdjünk megfakult hangú retróénekesek retrónótáival egy szórakoztatóipari produkcióban?
Fotó: Móricz-Sabján Simon
Elképzelem a projekt castingját, ahol is gondos mérlegelés után arra jutnak a válogatók, hogy Nagy Ferót játssza mégis Nagy Feró, Deák Bill Gyulát Deák Bill Gyula tudja legjobban, Vikidált pedig… nos, neki, sajna, más elfoglaltsága van.
Zseniális elem kettő is van a produkcióban, Szörényi Levente zenéje és Bródy János szövegei, a többi, mondhatni, feledhető. Mert mit kezdjünk megfakult hangú retróénekesek retrónótáival egy szórakoztatóipari produkcióban, amely alsó hangon sem felel meg a show-biznisz követelményeinek?
Bár vannak tehetséges énekesek a színen, sok fals hang is szól a Duna tévés István, a királyban, mondjuk, mikor a „Felnégyelni” című nótát tolják a fiúk, bizony hamisan dalolnak. És problémásak gyakran az énekszólók is, ami, rockoperáról lévén szó, nem igazán szerencsés. Még az egyébként érett orgánummal éneklő Feke Pál hangja is csúszkál olykor, a kórusokat persze nem nagyon lehet elszúrni, így a „Felkelt a napunk” című ismert nóta is elég jól hangzik.
Csak hát az egésszel van baj, mondhatnám, az előadás szellemiségével, ha lenne neki olyan. Zenés-táncos revü lett a lázadó Istvánból. És akkor, ha kedvük lenne hozzá, visszapörgethetnénk az időt harminckét évvel, s visszarévedhetnénk az egykori Királydombra, felidézhetnénk Vikidál Gyula robusztus Koppányának drámai erejét, a beatricés Nagy Feró szikrázó indulatát, Deák Bill Gyula Táltosának öblös fájdalmát, Varga Miklós Istvánjának szikár élességét. Ő anno a hangját adhatta csak a produkcióhoz, a megkoronázott István délceg termetét Pelsőczy László jelenítette meg.
Eltelt harminckét év, történt, ami történt, és lám, még a szórakoztatóipar eme ága is a hanyatlás jeleit mutatja. Nem vindikálnám persze magamnak a jogot, hogy az István, a király új bemutatójának problémás mozzanatait rávetítsem az úgynevezett magyar demokrácia mélyrepülésének stációira. De hát mégiscsak a szakmáról lenne szó, vagy miről; dalokról, táncokról, szenvedélyekről, s a néplélekben megfogant érzésekről és gondolatokról, amelyeket a Szörényi–Bródy-páros olyan zseniálisan szólaltatott meg anno, 1983-ban.
És akkor tessenek odaképzelni a ’83-as, beatricés Nagy Ferót, aki a maga baboskendős vad rockerségével maga volt a nonkonform ellenzékiség megtestesült ikonja, vagy az erőtől duzzadó Vikidált, a nyakába aggatott fémláncokkal, amint bömbölte, hogy megállj, István. Közéleti dráma zajlott a szemünk előtt, szikrázott a levegő, s a Városligetbe zarándoklók érezhették, hogy történik valami, előtör az indulat, kibújik a szellem a palackból, amit már nem lehet visszaparancsolni. Szörényi és Bródy, ifjúkorunk legendás hősei vállt vállnak vetve nyomták; nem váltak még szét az utak, nem hasadt még szét annyira (ennyire) az úgynevezett nemzet.
Most a színpad két széléről nézik egymást, messziről.
Eltelt harminckét év, ami tilos volt, ma kötelező, vagy legalábbis erősen ajánlott. Nemcsak a fennálló változott meg, de a szavak jelentése, holdudvara is. Ugyan kinek mond ma valamit az, hogy „valakinek holnap át kell venni a koronaékszert”? Cyrus Vance amerikai külügyminiszter a nyitás és fellazítás évtizedében, 1978-ban adta vissza az országnak Szent István sok hányattatást megélt koronáját, a magyar államiság szakrális szimbólumát. Öt évvel később a teljes gépezet csúcsra járt a Királydombon, a megkoronázott Istvánnal, a kifeszített, harmincméteres nemzetiszínű molinóval, Novák Ferenc gyönyörűséges, szilaj táncaival, Sebestyén Márta csillogó énekével, a főszerepekben topon lévő rockerekkel; a kisz kábé és a Budapest Filmstúdió közreműködésével, amelynek égisze alatt hatalmas nézettségű film is készült a rebellis dzsemboriból.
Most az éppen nemzeti főadóvá átkeresztelt csatorna adta le a rockoperát, harmatos szakmai színvonalon. Nagy Feró Laborcában még van alanyi indulat, de a hangja már nem elég fényes és robbanékony hozzá. Feke Pál kapucnis Koppánya ugyan mutat énekesi erényeket, ám meg sem közelíti Vikidál hajdani szenvedélyét. A trendizöld bőrkabátkába öltöztetett Varga Miklós becsülettel küzd István szerepével, meg a magas hangokkal, vitatható eredménnyel. Koppány asszonyai nemhogy „buja ingoványba” nem húzzák szerelmükkel a szittya vezért, de férfivágyat sem képesek ébreszteni. Kifejezetten jónak bizonyult viszont Keresztes Ildikó Saroltként, különösen az „Édes fiam” kezdetű nótában.
Az 1983-as István, a királyban a periférián megtűrt, ám hatalmas tömegeket vonzó popzenészek voltak a főszereplők, s nem retróénekesek vagy tehetségkutatók üdvöskéi. Alföldi Róbert két évvel ezelőtti Istvánja megpróbálta beépíteni az egykori legendákat, felemás eredménnyel. Novák Péter rendezése legfőként lebonyolítani akarja a zenés-táncos revüt, ám hiába a szép koreográfia, ha az énekhangok nem képesek megjeleníteni a drámát.
Ahogy a Csárdáskirálynőt is el lehet játszani feledhetően, úgy az István, a királyt is. Szörényiék műve, láttuk már sokszor, túléli az efféle kalandokat.
