Fejezet egy életrajzból
A kanizsai Hidegház
A múltért jöttél, szót fogadtál az ösztöneidnek, és ezért kalapot emelek előtted. Az én életem végére augusztusban pontot tett halál, a mitológiáját ezerszer megírtam, mint a földi életre váró legtitokzatosabb eseményt. „A halál a legédesebb, ezért hagyjuk utoljára”, idézted valamelyik elbeszélésemből. Örökre megjegyeztem magam is ezt a mondatot, de nem mint valami alamizsnát a sorstól, hanem mint kíváncsi felkiáltójelet. Látom, ügyesen tanulod a leckét, mert jól elkéstél a hetvenötödik születésnapomra szánt könyveddel, csapdába csaltalak, és utolsó állomásként nekrológban róhattad le a háládat
Mit mondhatnék, a szavadon foglak, elmondom néhány töredékét annak, ami velem történt meg, mert a halál téged is fölrázott az élet békés nyugalmából, és a te prózádra is bélyeget ütött. A halál megszállottja vagy, nincs ebben semmi rejtegetnivaló, igazodási pontod a kanizsai temető ravatalozója, a Hidegház, amit nagybetűvel írsz, a temető, a málladozó sírkövekkel, a szobrok álmával és a holtak kívánságaival. Ezek teljesíthetetlen kívánságok. Kérdezősködünk a titkaikról, és ők a hallgatással felelnek. Ezzel légy tisztában, mégse add föl, verejtékezve az írás gyötrelmeitől megviselten, se tágíts tőlük. Állhatatosságod a legnehezebb napokban is kitart. És talán megóv a csalódásoktól. Az utóbbira azért ne vegyél mérget.
Amióta az első mondatot leírtam, önmagammal küzdöttem; nem szégyellem ezt annyi megerőltető és sikertelen próbálkozás után sem. Nem fonok mártírkoszorút a fejemre. Kísérletezéseim sora hosszabbra nyúlt, mint gondoltam volna; a sírgödörig kitartott. Erre számítsál. Nincs kegyelem. A valóság azonban csak a fantázia segítségével meríthető ki, mert másként kimeríthetetlen, mert kimeríthetetlen az a valóság is, amit látsz, amit megfigyelsz, ahová az emberi megértésedet és az írói biztatásodat adod. Igyekezeted arra irányuljon, hogy föltárj az élet összesűrűsödött titkából annyit, amennyit csak a számodra lehetséges, de ne engedd mindenáron szabadjára a képzeletedet! De ne csak a fantázia szellemeivel népesítsd be a házadat, másképp dönts le a falakat magad körül! Én megpróbáltam minden utamba eső asztalfiókból, padlássarokból elvenni azt, amiről úgy véltem, szükségem lehet rá, mert éreztem, hogy ezeket a váratlan kincseket az élet azért nyújtotta, hogy magamhoz vegyem, óvatosan a kezemben tartsam, forgassam, puhatoljam ki a titkaikat, de le ne ejtsem őket. Ezt is többször a szememre hányták. mint ballasztot, de én nem estem zavarba a kritikusok dühös hadától, hanem kitartottam a célom mellett.
Azt is megírták rólam – sőt mintha Te is papírra vetettél volna hasonló pattanásos gondolatokat –, hogy gyermekkori emlékképek, álom- és fantáziatöredékek sorjáznak költői felfuvalkodottsággal az életművemben. Hogy gyámoltalan hősök és erős akaratú bukottak panoptikumát sorakoztatom föl azért, hogy az ő fantazmagóriájukban a magam arcmására ismerjek, és hogy ez bizonyságul szolgáljon az ember isteni vagy istentől elszakadt természetére. Valami titkos nyelvre, különös hevületre következtettek ebből. Műveimet azonban nem sebtében írtam, mert tisztában voltam azzal, hogy az irodalom kérlelhetetlen keretet nyújt az önportréhoz. Elárulhatom: könyveim a kínok házában születtek: sem a cenzori szorítás, sem a véres évtizedek acsarkodása, a kicsinyes és sápadt rosszindulat nem tudta gyanúba keverni, letéríteni őket a maguk útjáról. Hogy vajon következetes út volt-e az, amit bejártam általuk, azt nem az én feladatom eldönteni. Mondják, hogy ezer tükörcserép villódzik az Adria hullámairól visszaverődő vakító fényben, amely csak nem akar megfáradni! Kovač! Ezernyi álomtöredék válik valósággá, amely hol elpusztítja, hol életre kelti a szereplőidet. A te világodban megváltók, koldusok és bolondok szövik – vagy szövi a történelem – a sorsuk fonalát, hogy boldoguljanak, vagy történetesen megtérjenek, ha már a deszkaföld vár rájuk.
Az ember, ha bukdácsolva is, de el tudja viselni édes földi terhét. Ezt a terhet pedig csak a halál veheti le a vállunkról. Az enyémről most levette. Ezt tekintsd bizonyságul.
Kotorászol a múltban, mint valami szuvas komódban; ott állt az udvari szobátokban, Anyád mesélt róla, hogy menekült meg az régimódi bútordarab a Varasdi utcából, amikor átvonult a front; ez a komód azóta a félelemre emlékeztette, a múlt őt se hagyta el, akárcsak téged, örökségül kaptad, ezért még arra is képesnek tartalak, hogy becsülettel földolgozd az emlékeidet. Anyádtól a tartást kaptad, ez méltóságot kölcsönzött nektek, őrizd meg a mostani sarkvidéki télben, ebben a sárfoltos korban, ahol te élsz. Biztatlak, mert úgy látom, érdemes is vagy rá, hogy visszanyúlj a gyermekkorodba; a Rózsa utca gyötrelmesen sokat tudott az életről. De figyelmeztetlek: ne kerülj a tehetségüket elpazarlók, a populizálók, radikálisok, káromlók és megváltók, a néppedagógiában, nemzetmentésben szétpergők, szétesők, megtörők és meghajlók, erőlködők gyalázatos egyvelegébe! Vedd számba, amit kell, és eszmélj! Tudom, hogy a letűnt világ esztétikájának vizébe merülök, de hidd el, nem lehet mindent a melankólia színeivel foncsoroznod, erre pedig túlontúl nagy a hajlamod! Kíváncsiság, figyelem, tartózkodás, ez munkáljon benned. A múlt árnyai bennünk vannak, a múlt karjai kinyúlnak utánunk. Ha házsártos lennék veled, tekintsd a gyengeségemnek; még utoljára mondanék valamit, mielőtt megszólalnál. Elégszer elismételted, hogy tudjak a Kosztolányi-rajongásodról; megjegyeztem egyik esszédből, hogy úgy írtál valaki könyvéről, mint a „nagy metaforába” emelt utazásról, melyben – Kosztolányi Esti Kornéljával mondtad – „(a) regényhős még egyszer utoljára elindul önmaga megkeresésére”.
Ez jó végszónak tűnhet, elégedett mosollyal nyugtázhatnám, hogy remélem, emeltem a tétet; szúrósan a szemedbe néznék, és elillannék, mint valami árnyék, aki ott se volt, csak kitaláltad magadnak, hogy okkal gyanakodhass a prózád gyöngéire.
De ne feledd, aláereszkedésed a lejtőn valódi kínokkal jár, kerüld a körmönfont mozdulatokat, amelyeket másoktól nagy igyekezettel tanultál el. Az írók temérdek összegabalyodó szálat tartanak a kezükben, vigyázz, melyikhez nyúlsz! A magad töretlen útját járjad!
Vésd az eszedbe, hogy a homlokodra ugyanazokat a szavakat írta föl az Isten, mint a családtagjaidéra, és nem tehetsz mást, mint hogy kibetűzöd ezeket a szavakat, igyekszel majd a töredékekből és torzókból kihámozni a hagyatékot, melyet rád bíztak, hogy mindnyájuk saját igazát a maguk valóságában lásd meg, ha rávisz a lélek, és mutasd meg a világnak. Ez az én véleményem. Az író tolvaj is, megrabolja a mások múltját, és ha megbékél a saját lelkiismeretével, úgy gondolja, hogy ezt szabadon teheti. Mégse engedhet meg bármit a tollával, mert nem igaz, hogy a holtak nem kérik rajta számon. Ahogy most én is. Ne lepjen meg, ha máskor is megtörténik veled.
Kedved szottyan, és írni kezdesz? Abból csak szószátyárkodás származik. Akkor leszel csak író, ha a legtávolabbi pontot éred el, amit megcéloztál. Találj hozzá olyan látószöget, amelyet más nem használt előtted. Ez kemény dió; amiben te utazol, hogy aprólékosan kiszövögeted az emlékezés hálóját, eltökélt lépéstartás a múlttal, a sikerre azonban nincs se recept, se garancia.
Itt ismét szünetet tartott. Behunyta a szemét, úgy látszott, feszülten keresi a megfelelő szavakat; aztán a homlokát kezdte ráncolni, talán hogy időt nyerjen. Majd megrezzent, és nagy elánnal folytatta: ha elkezdesz az emlékeid után kutatni, jó ajánlólevelet találsz az olvasmányaidban. Ha szerencséd van, mások csodáitól megrészegülve az emlékek távoli fedezékébe akarsz majd visszahúzódni. Amikor az ember – ellenkezés nélkül – alaposabb ismerője lehet önmagának, az egyfajta misztikus beleélés és azonosulás a sorssal. Törmelékhegyek között botorkálva jutsz oda, ne nézz félre, ha énjüket vesztett személyiség-roncsok vesznek körbe, akik elveszítették saját életük és saját haláluk fölött az önrendelkezést. Vékony jégen jársz majd, és ha nem leszel találékony és talpraesett, ha nem vigyázol, beszakad alattad, és belesavanyodsz a munkába.
Ne vessz el a szavak rengetegében, ha meglep az írás démona. Kérj gondolkodási időt magadtól, mondj nemet, ha kell!
A holtak nem vesztegetik az élőkre az idejüket, én most mégis megtettem.
Végül is mindenkinek jogában áll megválasztani a saját irodalmi szüleit.
Te megtetted!
Fejezet egy életrajzból: A kanizsai Hidegház
