Nagylátószög – Ludwig Múzeum
Efféle kiállítás talán még lesz, de a magyar film nem lesz többször 120 éves.
Fotó: Ráduly György
Bezárt a magyar film 120 éves történetét bemutató jól szervezett, impozáns kiállítás a Ludwig Múzeumban.
Volt ott minden, ami egy mozibolond és filmőrült rajongót többszörös zarándoklásra késztetett Dél-Pest felé. Aki kihagyta – bánhatja. Efféle kiállítás talán még lesz, de a magyar film nem lesz többször 120 éves. Majd 125 – az igen.
Ám engedtessék meg nekem, hogy óvást jelentsek. Okos könyvek, lexikonok s más adattárak úgy tartják, hogy az első magyar film 1901-ben forgott az Uránia Tudományos Színház tetőteraszán, s az nem volt más, mint Zsitkovszky Béla A táncz című produkciója, mely sajnos elveszett. Csakhogy!
Ha az ember régi lapokban tallóz, meglepő tényekre akadhat. Üssük föl a Filmvilág, még a régi, iskolai irka formátumú kétheti lap 1960-as évfolyamát. Az augusztus 1-jei, az évi 15. szám 31. oldalán egy nagyon érdekes cikkre bukkanunk. Radó István, egykori jeles dramaturg már írása címével meglep. Egy magyar film, amely megelőzte az „elsőt”. Abban olvashatjuk, hogy 1898-ban a Vígszínház bemutatott egy vígjátékot. A Siófoki kaland című produkcióhoz leforgattak egy szkeccset, amely ugyanúgy elveszett, mint a híres-neves táncfilm, melyben a magyar színháztörténet legendás lexikonadatai ropták a tetőn. Mármost vitázzanak a nálam avatottabbak, hogy ez az első magyar film, vagy csak a nulladik.
120 éves a magyar film – Körhinta – Törőcsik Mari és Soós Imre
Vitán felül áll viszont, hogy ez második emeleti mustra, ahonnét nemcsak a mai Nemzeti épületére, hanem tiszta időben fél Budára is látni, az elmúlt egy és negyed évszázad honi filmgyártására és művészetére vetít éles fény. Nem is tudom, mivel kezdjem a szemlét. Ami engem legjobban s azonnal lenyűgözött, az a falra vetített második számú Final Cut. 120 magyar film apró kockáiból – juszt is így mondom, mert a többségük még celluloidra forgott – kirakott mozgássorok tematikusan összegzik, mi mindent láttunk, akik a moziban nőttünk föl, akiknek Mándy Iván szép szavával otthont adott a sötét vetítő. A jelenetfüzér összeállítói szemérmesek voltak, vagy csak a 12 éven aluli látogatókra gondoltak, amikor egyetlen szerelmi jelenetet sem vágtak bele a 10-től 6-ig végtelenítve futó képkockák közé.
Muráti Lili
Hiszen ez egész kiállítás egy nagy szerelem.
Bizony, hogy az. Kidobott vetítőgépekből, leselejtezett székekből, elhordott jelmezekből, s más kegytárgyakból, felsorolhatatlan dokumentumokból áll össze a hatalmas termekben felhalmozott anyag. Kiszédülünk az egyikből, rögtön be a másikba. Kis képernyőkön fut a rég- és a félmúlt. Egy tárlóban a díjak, Oscarok, Ezüst Medvék és Kristály-glóbuszok. Félreeső helyen betiltott filmjeink sötét zuga. Élnek még a betiltók, a nevük nincs a falra írva, legföljebb lelkiismeretük homályos éjszakáján jelennek meg szemük előtt a mindig kiszabaduló művek.
S persze a sztárok. Karády, Muráti, Szeleczky – így abc-rendben, nehogy rangsornak véljék említésüket a majd’ 100 éves rajongók. Nagylátószög a címe a kiállításnak, amibe sok minden belefért, a könyvbemutatóktól a mustrát záró filmdalra fakadásig. Egy szomorkás novemberi vasárnap délután, a finisszázs napján, amikor a családfő és házanépe a rántott hús és a pohár sör után falnak fordulva szendereg, élőben kaptuk meg a magyar filmtörténet legnépszerűbb slágereit, melyek, hogy, hogy nem, mind 1930 és 1945 között születtek, amikor a mozi kutyakötelességének tekintette a szórakoztatást. Tehetséges kvartett lépett a többségében ácsorgó hallgatóság elé, hogy előadjanak egy dalcsokrot abból az időből, amikor még az eredeti Werckmeister-harmóniák jegyében komponáltak a muzsikusok, Fényes Szabolcs meg a tettestársai.
Karády Katalin
Elindult velünk a „meseautó”, amelyről Péter Zsolt színháztörténész szellemes és szakszerű konferálásából megtudhattuk, hogy egy szerencsés hazardőr tulajdona volt, tőle bérelte a filmgyár. Negyvenvalahány percen át élvezhettük az időutazást, Orbán Bori sanzonénekesnő és Dániel Gábor operett-bonviván produkcióját. A billentyűknél Pánczél Kristóf teljesített szakszerű szolgálatot. Meghitt pillanatok tanúi lehettünk. Miért is? Mert a korabeli magyar film főtémája, mi más, mint a szerelem. Tudták ezt a dalszerzők is, és kifejezték hódolatukat a nem létező tizedik múzsának. Avatott szemlélő, azaz hallgató észrevehette ugyan a különbséget, amely a cso-cso-száni törékenységű énekesnő és a hangjában is robusztus alkatú tenor között feszült, de ettől csak életszerűbb lett a közös éneklésük. Akár a Pillangókisasszonyt is eljátszhatták volna, ám az egy másik műfaj.
Szeleczky Zita
Álarcosok, maszkjaikba burkolódzott alakok hallgatták az énekeseket, akik kitették szívüket, lelküket, hogy szeressük vagy legalább kedveljük őket. A kiállítás este hatkor bezárt. Ez nem lesz többet. Filmek születnek majd, történetek kerülnek vászonra, melyekkel hellyel-közzel azonosulni is lehet. Legalábbis remélem. Mert mi a csudáért bámulnánk mozgóképes históriákat, ha nem azért, hogy együtt éljünk a szereplőkkel!
Nagylátószög – 120 éves a magyar film – Ludwig Múzeum
