CODA
A CODA egyszerre vidám és megható, szívhez szóló mű, csak tudjunk attól elvonatkoztatni, hogy egyszer már megvalósították, sokkal hatásosabban.
Ruby Rossi (Emilia Jones) egy siket család egyetlen halló tagja, egyben támasza szüleinek és bátyjának, akik a mindennapi élet mellett a família kenyerét biztosító halászat során is a lány segítségére szorulnak. Azonban amikor Ruby hirtelen felindulásból beáll az iskolai kórusba, egyszerre választ egy hobbit, amelyben szerettei soha nem tudnak majd osztozni, és amely a neves zeneakadémia felé kacsintgatás révén előbb-utóbb fizikailag is elszakíthatja tőlük.
Emilia Jones
Az alapötlet messze legzseniálisabb húzása tehát, hogy egy fogyatékossággal nem az azzal közvetlenül, hanem közvetve együtt élők szemén szembesít. Ruby egy teljesen egészséges, átlagos lány, aki azonban iskolás koráig nem tanult meg rendesen beszélni, és családja miatt folyamatosan szekálás áldozata. Bravúros konfliktusforrás, hogy újra és újra mérlegre kell tennünk, valójában mennyi lemondás, áldozat várható el valakitől a végeredményben teljes életet élő, abszolút kompetens családtagjai érdekében – pláne, ha az illető egy nagy álmokkal bíró tinilány.
Ráadásul a CODA mindezt egyáltalán nem a könnyzacskókra utazva teszi, hanem igyekszik számos alkalommal is megnevettetni, elsősorban Ruby szeretteinek különcségén keresztül. Ezáltal sikerül messzire elkerülni azt a csapdát is, hogy a fogyatékosságot mindössze az ösztöni hatáskeltésre használja ki, mondanivalója, érzelemvilága ettől sokkal összetettebb.
Igaz, volt is miből dolgozni: noha formailag tőről metszett amerikai független film (nem véletlenül zsebelt be négy díjat is a közeg legnagyobb ünnepének számító Sundance Fesztiválon), Sian Heder író-rendező munkája valójában A Beliér-család című francia film remake-je, amelyet egyébként hét éve a hazai mozikban is vetítettek. És mint a legtöbb esetben, a CODA is azt bizonyítja, hogy már ekkora kulturális különbség sem feltétlenül hidalható át úgy, hogy az adaptáció önazonos maradjon.
Pedig Heder nem sokat bízott a véletlenre, alapvetően óvakodik attól, hogy túlságosan átformálja a tartalmat, és nem egyszer jelenetről jelenetre idézi meg az eredetit. Ugyanakkor már bizonyos kisebb változtatásai is léket ütnek a filmen: a sikamlósabb szexuális poénok elmaradása és a család foglalkozásának/küzdelmének megváltoztatása egyaránt magyarázható az amerikai és a francia közönség különbözőségével, viszont az utóbbi döntés határozottan más irányba viszi el az összképet.
Míg eredetileg egy bohókás politikai csatározás volt hivatott bemutatni, a többiek mennyire rá vannak utalva a főszereplőre, ezúttal egy meglehetősen komplex és leginkább nyomasztó képet kapunk a halászati termékek felvásárlói piacáról. Ez a fókusz ugyan jól illik az indie-k szocális-szocalista, „human interest” szemléletébe, de ebben a formában szükségtelenül nagy szeletet hasít ki magának a narratívából, és az alapvetően pozitívan könnyed hangulatot is alaposan lehúzza, hogy Heder a komplett őstermelői közeg kiszolgáltatottságával akar szembesíteni. Egyszerűen leválik az összképről, hogy a szívmelengető, bensőséges családi történetből a CODA állandóan kilép, mintha félne, hogy tágabb társadalmi relevancia nélkül már meg sem állja a helyét.
Ezzel együtt még mindig a sikeresebb feldolgozások közé sorolható: a szereplőgárda éppoly különc és szerethető, humora éppoly kedves, drámája éppoly szívhez szóló, hangulata éppoly bájos és még a ritmusa is csak egy hajszálnyival gyengébb a túlhúzott finálé miatt. Azaz még éppen belefér abba a ritka kategóriába, ahol fogyasztható formában találkozhatunk komoly és érzelmes kérdésekkel, még ha nem is annyira egyedülálló, minden szeletében összepasszoló módon, mint a francia eredeti. Az ilyen fülbemászó dallamok pedig még akkor is ülnek, ha csak feldolgozások.
A filmet itthon a 17. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be.
