Minari – A családom története
A Minari – A családom története igazán csodálatos történet, bárcsak ne ismernénk már betéve!
Szeretet, fájdalom, ugyanakkor őszinte jókedv szorult képsoraiba
Jacob és Monica Yi (Steven Yeun, Yeri Han), valamint két gyermekük Kaliforniát hagyják ott, hogy az arkansasi vadonban kezdjenek új életet. A pár, de elsősorban Jacob számára a váltás egyáltalán nem kényszer, hanem inkább lehetőség arra, hogy lakókocsiszerű otthonuk és a mellette lévő mező előbb-utóbb virágzó farmmá váljék, ezzel pedig kitörhetnek a monoton és kevés perspektívával kecsegtető gyárimunkás-létből. A valóság természetesen mindig jóval bonyolultabb, mint az optimista tervek, de Jacob minden egyes nehézséggel szembesülve csak elszántabban küzd azért, hogy megvalósítsa álmát. Csak éppen azt nem hajlandó belátni, hogy éppen e mániájára, az ezzel kapcsolatos konfliktusokra mehet rá a házassága, ezért kap kevesebb törődést és figyelmet lánya és fia.
Az nem vitás, hogy Lee Isaac Chung csodálatos mozit írt és rendezett, lenyűgöző képekkel, érzékeny sorsábrázolással, visszafogott, de magabiztos, határozott nyelvezettel, éteri zenével és karizmatikus alakításokkal. Napestig lehetne sorolni a Minari remek húzásait egy-egy tökéletes érzékkel elkapott pillanattól a zseniálisan eltalált mellékfigurákon át az ifjú Davidet játszó Alan S. Kim imádnivaló jelenlétéig, hogy mennyi szeretet, fájdalom, ugyanakkor őszinte jókedv szorult képsoraiba.
Ugyanakkor a Minari az idei Oscar másik nagymenőjéhez, A nomádok földjéhez hasonlóan abba a sajátos kulturális pozícióba került, hogy sorsai, problémái hazánkból nézve sokkal ismerősebbek, mint akár New Yorkból vagy Los Angelesből. Az amerikai álom mítoszrombolása a magyar közönség számára értelmezhetetlen, hiszen a számunkra az amerikai álom mindig is illúzió volt, mi egy percig sem hittük el, hogy az erőfeszítések, a becsületes munka kifizetődő lehet, mi több, gazdagságot hozhat.
A mi közegünket mindig is az örökséghagyásért folytatott hiábavaló küzdelem, a családiház-építések során tönkrement családok határozták meg, a 40 feletti generációban pedig még élénken él a Kádár-kori „telek” intézménye, amellyel mindig csak a munka volt, és gyümölcseit ritkán lehetett élvezni. (Némileg freudi elszólás az egyes szám első személybe helyezett magyar alcím, hiszen alapvetően nincs személyes elbeszélői jelleg a műben, viszont közülünk sokan érezhetik saját családjuk történetének.) Ebből a szemszögből a Minari közhelyes, szellemtelen lefestése egy jellemző sorsdilemmának, és számunkra az sem a legnagyobb kuriózum, hogy n em egy fehér, európai, hanem egy bevándorló koreai család a hőse.
Az amerikai álom mítoszrombolása
A stílusára is igaz, hogy a csodálatos tájképek és a menetrendszerűen érkező sorscsapások közé ékelt életkép-tablók, teremtsenek akármilyen megkapó hangulatot, töménységük igen hamar a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. A fordulatok előre megjósolhatók pusztán azon az alapon, hogy úgyis valami nehézség vagy tragédia következik tízpercenként, Chung pedig annyi módon és annyiszor sulykolja belénk fő tételmondatát, hogy mire az elhangzik az egyik szereplő szájából is, addigra hollywoodi mozikat megszégyenítő szájbarágássá válik. És még egy párhuzam A nomádok földjével, hogy míg ez a lírai, érzékeny, merengő filmnyelv a multiplexek kínálatán edződött amerikai közönség számára jobbára ritkaság, Európában szinte mindennapos – talán ezért is ilyen könnyű nekünk „olvasni”.
Minari – A családom története
A Minarira is igaz tehát, hogy bár filmként remek, hatását elsősorban akkor tudja kifejteni, ha kellően távol állunk attól a problémakörtől, azoktól a társadalmi rétegektől, amelyeket reprezentál. Nyilvánvaló értékei miatt egy bizonyos szintet mindenki számára meg fog ütni, de aligha ez a film fog új távlatokat nyitni abban, hogy mit jelent a család, a gondoskodás és valamit felépíteni, örökül hagyni.
Minari – A családom története a Magyar Filmadatbázison
