Berlin Alexanderplatz
A Berlin Alexanderplatz egy klasszikus regény meglepően modern és eposzi méretű adaptációja, ennek minden előnyével és hátrányával.
Hálátlan vállalkozás egy olyan meghatározó műhöz adaptációt készíteni, mint Alfred Döblin 1929-es klasszikusa (főleg, hogy már Fassbindernek is köszönhetünk egy 15 órás tévéfilm-változatot), de az afgán származású író-rendező, Burhan Qurbani nem ijedt meg a feladattól, sőt a könyv modernizációját rögtön azzal a húzással indítja, hogy egy menekültet tesz meg főszereplőjének.
Francist (Welket Bungué) valahol a Földközi-tenger európai térfelén mossa partra a víz, a férfi pedig hamarosan Berlinben köt ki, ahol egy építkezés és egy bűntanyaként is funkciónáló szálló között ingázva tengeti napjait. Bár elhatározza, hogy nem enged a gonosz csábításának, újra és újra a drogdíler Reinhold (Albrecht Schuch) bűvkörébe kerül, aki sokszor az egyetlen menedéket és perspektívát kínálja a kiszolgáltatott menekült-léttel szemben. Azonban mielőtt Francis végérvényesen megindulna a lejtőn, több nő is belép az életébe, akik új reményt adnak számára egy normális jövőre.
Ezzel együtt a Berlin Alexanderplatz meglehetősen távol áll az európai hagyományokba illeszkedő szociodrámáktól: tökéletesen talál bele, hogy a társadalmon kívüliség érzetét legkönnyebben egy másik kultúrából érkező illegális migráns személyén keresztül tudja megjeleníteni, de igyekezete ebben ki is merül, és inkább stilizál, mint dokumentarista igényű portrét rajzol. Sőt, Qurbani sokszor nem fél abszrakt, impresszionista elemeket is a vászonra vinni Reinhold kiszámíthatatlanul zakkant karakterétől Francis spirituális visszaemlékezésein át az időnként halotti imákra váltó narrációig. A döbbenetesen kigondolt képi világ is parádésan váltogat a valóságszagúbb pillanatok pasztellszínei és a bűn mámorának rikító neonfényei között, a sokszor a legelemibb hangeffektekre dolgozó vágás és zene pedig tökéletesen mossa el a Berlin Alexanderplatz e két állapota közötti határokat.
Egy felettébb bámulatos filmnyelvet felépítő alkotással van tehát dolgunk, azonban Qurbani legnagyobb fegyverténye mégiscsak az, hogy meglepően ügyesen modernizálja az orosz írónagyságokat idéző moralitástörténetet, amely három órán keresztül gyalulja főszereplőjét jó és rossz, bűn és bűnhődés közepette. Általában ezek a sarkalatos kérdések azok, amelyek elmosódni látszódtak a művészetben a posztmodern relativitásának érkeztével (gondoljunk csak bele, mennyire népszerűvé váltak az elmúlt évtizedekben a kérdéskör erkölcsi részét szemrebbenés nélkül megkerülő bosszútörténetek), viszont a Berlin Alexanderplatz hibátlanul mutatja meg, hogy napjainkban is kialakulhatnak azok a létállapotok, amelyek a legalapvetőbb dosztojevszkiji dilemmákat vetik fel.
Az adaptáció ettől függetlenül nem valósul meg minden ízében: például szembeötlő, hogy Berlinből pont úgy csak az alvilágot és a dekadens szórakozóhelyeket, bordélyházakat látjuk, mintha a két világháború között járnánk, illetve a film eleve nem is viszi végig makulátlanul eredeti bravúrját. A játékidő utolsó harmadában ugyanis már igencsak sejthető (és katarzis helyett így inkább bágyasztó) az események alakulása, ami leginkább annak köszönhetően, hogy Qurbani a dramaturgia előrehaladtával is képtelen emberközelibbé alakítani absztrakt erkölcsi jelképeit.
Ezáltal az eposzi terjedelemmel is sokkal nehezebb kibékülni – mindenesetre, ha nem is maradéktalan siker, a Berlin Alexanderplatz pontosan az a nagyszabású, markáns hangvételű, öntörvényű, de mégis végtelenül érzékeny mű, amelyből meglehetősen nagy hiány van a mostani filmpalettán.
