Toxikoma
Amikor megtudtam, hogy Csernus Imre és Szabó Győző kapcsolatáról Herendi Gábor filmet rendez, nehezen tudtam elképzelni, hogy ebből valami jó is kisülhet. Bevallom, csalódnom kellett.
Minden sikersztori mögött ott bujkál az árnyak között egy – vagy több – sötét történet ármánykodásról, hibákról, bűnbeesésről, amiről nem szeretünk beszélni, és ami nélkül sosem jutottunk volna el oda, ahol most tartunk. Szabó Győző számára ez az árny egy tízéves mélyrepülés volt, amit nagy sikerű, 2012-es memoárjában papírra is vetett. Nem átlagos mélypontról beszélünk, elbocsátásokkal, megcsalásokkal és némi alkohollal… De Győző egykori botrányait valószínűleg már senkinek nem kell bemutatni ebben az országban, és nagyrészt ezért nevezhető megbízható befektetésnek a könyv címét viselő mozgóképes feldolgozás, a Valami Amerika-trilógiát is jegyző Herendi Gábor rendezésében.
Ha bármelyik más magyar „celeb” kapott volna filmfeldolgozást a kora-huszonegyedik századi aranykorból, minden bizonnyal borítékolható lett volna a csúfos bukás. Győző sötét árnyai azonban jóval többet rejtenek magukban egy szórakoztató nosztalgiatúránál. Van ebben a történetben valami igazán hiánypótló a mai magyar filmművészet szempontjából. És ezt nem súlytalanul jelentem ki.
Molnár Áron
A szigorúan csak egyszerű műfaji keretek között gondolkozó magyar közönségfilmek és az alkalmanként nemzetközi fesztiválsikerek szintjére lövellő, máskor csak halk pukkanással a kulturális éterbe vesző szerzői művészfilmek között áthidalhatatlan szakadék tátong korunkban. Ráadásul a rés mintha évről-évre csak tágulna és az átjárás egyre elképzelhetetlenebbnek tűnik. Talán ez is a magyar film amerikanizálódásának köszönhető, de az art mozik és a multiplexek kínálata nem, vagy csak nagyon ritkán keveredik.
Ha van olyan, hogy klasszikus multiplexes magyar rendező, akkor ez a cím Herendi Gábornál nehezen illethetne meg mást jobban.
Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna
A Toxikoma pedig minden kétséget kizáróan a legművészmozisabb multiplexfilm, amit valaha rendezett. Többek között, mert ez húsz éves karrierjének első nem műfaji filmje.
Szabó Győző életrajzi írása függőségének teljes dekádját feldolgozza, a kapudrogoktól a heroinig, majd a kigyógyulás útját és az abban közrejátszó elemeket – többek között Herendi Valami Amerika-filmjének forgatása és annak előkészületei hatottak terápiás erővel a színészre – ezzel szemben a film kizárólag egy időszakra koncentrál: Győző mélypontja előtti utolsó néhány karcsapásra.
A Toxikoma nem kispályán játszik
„Nem én leszek, ki a végén feladja!” Egy underground klub színpadán vagyunk, szemben a halálfejes pólóban ugráló Molnár Áronnal, aki torkaszakadtából ordítja a film hangulatát remekül képviselő szöveget. Egy lány az első sorból LSD bélyeget csókol át a rocksztárként haknizó színész szájába. A dal lassan véget ér, Győző pedig lecsörtet a színpadról. Klasszikus budapesti kocsmai vécé, falfirkákkal és a higiénia teljes hiányával. Előkerül a fém kanál, az öngyújtó, egy kevés barna por és egy injekciós tű. Ezt nevezik úgy, hogy in medias res.
Amikor premier plánban nézzük végig, ahogy az a bizonyos tű behatol a vénába, nem kérdés többé, mire számíthatunk a következő száztíz percben. A Toxikoma nem kispályán játszik.
Nem fordítja el a fejét a legsúlyosabb pillanatoknál sem. Néhány kreatív különleges effekt segítségével, melyek sokat köszönhetnek a Trainspotting hasonló jeleneteinek, Győzővel tartunk a kábszermámor legmagasabb csúcsaira és legmélyebb bugyraiba egyaránt. Ez a „bevállalósság” a teljes filmet jellemzi. Talán túlságosan is, és mégsem eléggé.
A fent említett belövésjelenet, ha ötször nem ismétlődik meg a filmben ugyanilyen részletességgel, akkor egyszer sem. De a heroin pusztító hatásait is több ízben, különböző stádiumokban figyelhetjük meg a nyálcsorgatástól a teljes katatón állapotig. Ami elsőre sokkoló, az másodszorra már csak egy hunyorgást vált ki a nézőből, harmadszorra és negyedszerre pedig már inkább csak fejvakarást. Mintha azt mondaná: nézzétek mennyire provokatív és kockáztató vagyok!
Herendi távolabb merészkedik filmográfiai komfortzónájából, mint eddig valaha
Tagadhatatlan, hogy Herendi távolabb merészkedik filmográfiai komfortzónájából, mint eddig valaha. Dramaturgiailag valahogy mégsem sikerül lebontani a műfaji filmek üvegfalait. Az önismétlő vizuális sokkoláson túl megmarad a konvencióknál, nem sikerül elkerülnie a közhelyeket, az érzelmi szálak kiszámítható alakulását, és persze a gejl lezárást. Valamivel több kockázatvállalással, ha még pár lépéssel távolabbra merészkedett volna, valóban újító film válhatott volna a Toxikomából. Minden lehetőség megvan benne hozzá.
Különösen két főszereplőjében. A Csernust alakító erdélyi származású Bányai Kelemen Barna arca a magyar nézők számára szinte ismeretlen, és elképesztő, hogy mennyire hasonlít a fiatalkori pszichiáterhez. Nem is feltétlenül külsőre. Minden mozzanatában idézi meg, ellensúlyozva ezzel Molnár asszociatívabb Szabó Győző-ábrázolását. Az ő módszere inkább a karakter lelkületének, esszenciájának megragadása reprodukálása helyett, a két ellentétes alkotói megközelítés pedig filmbéli konfliktusukra csak még jobban ráerősít. És vérbeli karakterdráma lévén, ebben keresendő a kulcs.
Áron és Barna játékáról nem lehet levenni a szemünket
Áron és Barna játékáról nem lehet levenni a szemünket. Amikor csak ők vannak a vásznon, elfojtásaikkal, indulataikkal és a fokozatosan egyre szélsőségesebbé váló dominanciaharcukkal egyfajta elemi erő szabadul fel. Nem számítottam rá, hogy a Szabó Győző életét feldolgozó játékfilm több ízben is kipeckeli szemeimet. Ritkán látni ilyen húsba vágó alakításokat magyar filmen, kiváltképp egy közönségfilmen. És bármennyire is igyekszik minket meggyőzni ellenkezőjéről, a Toxikoma egy sokszor olcsó eszközökkel élő, mellékszálaiban egyenesen sablonos multiplexmozi.
De pontosan ezért hiánypótló alkotás. Olyan kérdéseket vet fel, amiről ritkán esik szó társadalmi szinten, pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A drogfüggőség a felszín alatt lassan krónikus betegséggé fejlődő probléma, amiről nem elég csak a művészmozik értelmiségi közegének beszélnie. Ezt a fajta társadalmon átívelő diskurzust egy tömegekhez eljutni képes közönségfilm képes csak katalizálni. A Toxikoma őszi bemutatóját ezért (is) érdemes türelemmel várni.
A Toxikoma a Magyar Filmadatbázison
Forgalmazó: Vertigo Films
