Szini Gyula: Jókai
Kinn az utca csendes. A zápor hazakergette a forradalmárokat és az ámuló népet is. Oly mély, oly iszonyatos a csönd, mintha a jövő méhe most foganna.
… Van-e szabadság?
Keserűn fölkacag..
A dohányutcai lakás kandallóján az alabástrom oszlopokon álló óra esti hatot mutat. A naptár – szerdai nap lévén – egyszerű fekete betűkkel jelzi, hogy 1848 március 15-ike van.
A kandalló közelében polgári ízlésű zöld ripsz díván, fehér porcellánfejű kárpitszegekkel kiverve. Ezen ül zilált fürtökkel, kihajtott gallérral, csupasz nyakkal, sáros csizmában egy huszonöt éves fiatal ember. Mellette zsámolyon, alacsonyabban egy fiatal nő kuporog, aki szenvedélyes, barna szemét egy pillanatra se veszi le a fiatal férfiról.
A díván másik szögletében egy huszonhárom éves ifjú ül és elgondolkozva nézi az előbbi párt.
Ők hárman a mai nap hősei.
Holnap az egész ország visszhangozni fog nevüktől. Kárpátoktól Adriáig fölcsillogó szemekkel, erélyt kifejező, ökölbe szorult kezekkel, vagy még túlóvatos, gyáva reménykedéssel, vagy gondolkodó, hitetlen kicsinyléssel fogják emlegetni «szent neveiket».
… Kinn az utca csendes. A zápor hazakergette a forradalmárokat és az ámuló népet is. Oly mély, oly iszonyatos a csönd, mintha a jövő méhe most foganna…
Diadalt fog szülni, vagy elvetélt kudarc, halál lesz a vége?…
Ki tudná most még megmondani?
Ez a két halálosan fáradt fiatal ember? Egész éjjel nem aludtak és egész nap talpon voltak.
A nő? Aki mint a szabadság valami új nemtője rövid hajat hord és ajkai közt cigaretta füstölög?
Most megreszketnek az ablakok és messziről valami tompa moraj hallatszik…
– Mi ez?… Ágyúdörgés?
– Eh… csak érzékeink játszanak velünk!…
– Csak a gyáva fél!…
– Diadal vagy halál… most már késő tünődni rajta, Móric… Elindultunk a nagy úton. Vissza nem lehet… Csak te szeress engem, Júlia!
És a nő erősen, erélyesen megszorítja a férfia kezét. Oly szelídek, oly veszélytelenek most, mint enyelgő oroszlánpár.
És a harmadik?…
Felolvasta a Tizenkét Pontot. Az ő szava indította el a lavinát. Őt fogják a legelsőnek fölakasztani…
A Mór megtette kötelességét… és most itt ül… Még csak egy nője sincs, aki azt mondaná: «Hős voltál… szép voltál… tetszettél nekem… Remélem, értem tetted?…»
Az életét egy semmiségért vetette kockára…
… A szabadságért!!…
… Van-e szabadság?
Keserűn fölkacag.
*
Karbonári-köpenyegben, kürtőkalappal a fején, a kalap mellett forradalmi piros tollal, jurátuskarddal az oldalán, csizmában Jókai Mór most nekivág a Síp-utcának. Szembe fúj a szél, esőt kergét szemébe.
A Nemzeti szinház csak egy ugrás. Az üvegeresze alá menekül. Ott legalább meggondolhatja, mit tegyen. Nem volna-e jobb hazamennie? Hiszen már csaknem huszonnégy óra óta van talpon és egy szemernyit se aludt.
Hét óra van. A nép tódulni kezd a szinházba. Ingyen előadás a nagy nap estéjén. «Bánk bán»-t tűzték ki. Jókai a szinlaphoz megy és olvassa.
Gertrudisz… Laborfalvy Róza
Ez a név győz és Jókai belép a szinházba. A nagy Kántorné nagyszerű utódját, a Nemzeti szinház tragikáját, legnagyobb művésznőjét mindig érdemes meghallgatni. És ma este különösen érdekes lesz az alakítása. Hiszen a magyarokat gyűlölő királynét játssza. Hogy fog szembenézni azzal a forradalmi tömeggel, amely az ingyen előadás hírére ostrommal vette be a szinházat és most nyugtalanul zsibong a bájos kis szinház égszinkékkel bélelt páholyaiban, kék-arany cirádái közt? Amióta a szinház fennáll, a fenséges nép először foglalja el az «urak» helyét. És ez a tömeg gyűlöli az «idegeneket», mint ahogy Bánk bán népe gyűlöli Gertrudiszt. A tömeg indulataival szemben győzni fog-e a tiszta, tragikus művészet?
Jókai elfelejtette álmosságát, amikor helyet foglalt a nézőtéren. A függöny sustorogva szaladt föl…
Egressy Gábor állt ott. Sasorrú, szép férfi. Díszmagyarban. A Nemzeti Dal harsant föl ajkáról.
Dördülő taps. Éljen! Üvöltés. A nép oroszlánja most először meri szabadon ereszteni hangját.
Reszketnek a falak.
A függöny le. Újra föl. «Bánk bán» kezdődik.
De az oroszlán még mindig üvölt. Mint aki végre visszanyerte hangját, nem akarja abbahagyni. Mit akar a nép? A «Bánk bán» szinészei tétován állnak. A darabot nem lehet megkezdeni.
A tömegből stentori hangok:
– Halljuk Táncsicsot!
De Táncsics nincs sehol. Beleolvadt a Józsefváros proletár háztömegébe. A Tömő-utcában lakik? Ki tudja, hol lakik? És a nép hiába követeli a maga hősét.
Az üvöltés egyre szörnyűbb.
A karzaton, hová Petőfi felszorult, az ő rikácsoló hangja hallatszik: «Polgártársak!…» de szavait elnyeli a nép haragvó bömbölése.
És egyszerre a szinpadon megjelenik egy ifjú… piros toll a cilindere mellett… A Pilvaxból sokan ismerik:
– Jókai! – megy szájról szájra.
– Halljuk Jókait!
– Halljuk! Halljuk!…
A tömeg üvölt, tapsol. Csak a szabadság istene tudja, mit akar!
És ekkor Gertrudisz, aki könnyekkel szemében nézte eddig a forradalmi zűrzavart, amely miatt szóhoz nem juthatott, letépi kebléről nemzetiszínű kokárdáját és odatűzi az ifjú keblére.
Szép, mélytüzű barna szempillantása mint valami tűzhullám éri az ifjú szelíd, borongó, kék tekintetét és a kokárda úgy tündöklik a mellén, mint valami tüzijáték tűzrózsája.
A női szem igézete és a kokárda csodát teremtenek: emberfeletti erővel ruházzák föl az ifjút.
Int: beszélni akar.
A haragvó néptenger – mint valami csodára – elsímul.
Hang nem hallatszik. És az ifjú beszélni kezd:
«Polgártársak!
«Ti Táncsics Mihályt akarjátok hallani.
«Rab testvérünket megviselte a hosszú börtön. Családjához tért meg pihenni. Kegyetlenség volna, ha ki kellene őt ragadnunk a boldog viszontlátás és a szabadság első, nagy örömének legboldogabb perceiből.
«Táncsics megszenvedett értetek. Most ti szenvedjetek érte. Mondjatok le kívánságtokról.
«A magyar nép ma megmutatta, mit tud, ha akar. Századok szellemét változtattuk meg huszonnégy óra alatt. És méltóságosan viselkedett a nép, ahogy ehhez a mai nagy naphoz illik. Ne rontsátok meg a mai nap gyönyörű összhangját,
«Mindenki megtette kötelességét. Most mindenki térjen meg pihenni. Nagy munkát végeztünk ma és az Alkotó is megpihent, amikor művével elkészült.»
Ezektől az olajszavaktól a néptengerből síma tó lett.
A tömeg szétoszlott. Az ünnepi ingyenelőadásnak vége.
Részlet Szini Gyula: Jókai. Egy élet regénye (1928) című könyvéből
