Nyerges András: Családi fantom és más történetek
Kisebb és nagyobb kőzetnyomok, fosszíliák, gyöngyök és röhejesen valós epizódok életünk felejtett/felejthetetlen üledékéből.
Regényeit – nem mindet – bírtam, nagyon tud késleltető módszerrel, meg egyéb ravasz írói technikákkal izgi (bonyolult) sztorikat írni. Ám nem hittem, hogy a novellaműfaj is megy neki. Az más tészta. Egyetemen novellaelméletből akartam szakdolizni, sejtettem, hogy abban kell lennie fordulatnak, meghökkentő véletlennek, és persze poénnak a végén. Amúgy meg a rövid szöveg a nyerő. Hogy aztán Nyerges, a regényíró meg tud-e felelni műfaji előírásoknak, azt nem tudtam elképzelni. Most viszont, mikor kinyitom a Családi fantom című kötetet, csak ámulok, milyen frappáns kis karcolatok, elbeszélések, vagyis inkább novellák kanyarognak egymás után. (Feldúsítva két kisregénnyel…)
De ez még semmi, Nyerges, ahogy mondja, kifosztja a família kincstárát, azaz az általa évtizedek óta őrzött cetliken fennmaradt, családon belüli epizódokat, sztorikat, balhékat, és most pofás novellákká kerekítve teríti azokat eléd. Hadd kezdjem a gyűjtemény utolsó darabjával: Ki vágja le? avagy kelet-közép-konyhai béke című sztorival. Az író még fiatal, az első házasság épp lement, csóróként beköltözött ifjú feleségének szüleihez. Jön a húsvét, és az anyós vendégszerető jóindulattal megjelent egy libával. Amit szépen kikötöttek a konyhaasztal lábához. El is lettek volna az ünnepekig, de a madár meg folyton belecsípett a családfő lábába. Na, innen indul a csodálatos – mert kelet-európai – minidráma, illetve szemantikai vihar. Először is, megszólal valaki, hogy a gágogás és a lábcsipkedés e miatt a biboldó miatt van. Az írónak fogalma sincs, miről van szó, kisül, hogy a befogadó család kiszúrta, hogy az ifjú férj zsidó, és kedveskedésből, húsvétra kóser kajával akartak neki kedveskedni. Ez persze hosszú feleségvallatás után derült ki, míg végül az asszonyka bevallotta a titkos összeesküvést. A dolog más oldala persze az lett, hogy a gágogásnak és lábszárcsipkedésnek ő lett az oka, mármint az ifjú biboldó férj. (Hiába mondta, hogy csak félzsidó…) Aztán a helyzet fokozódott, mert nem akadt ember a házban, aki kést mert volna emelni a madárra, így aztán az anyós „letótozta” férjét, az meg mérgében „lesvábozta” feleségét („igen, igen, potakeszről jött, odavalósi egész pereputtya…” – mert a libát egyik se akarta, nem merte levágni. Az anyós végül mentő ötlettel állt elő: „Mért, egy roma pár forintért megcsinálja…” Ám lecsapott a válasz: „Koszos cigány ide be nem teszi a lábát”. A poént nem mesélem, spoiler lenne, de szóba került még a cserenyaraláson délről a községbe érkező család is, s vele a „szőröstalpú” jelző is. A libából nem lett finom ebéd, hogy miért, azt majd megtudod, ha elolvasod. De legalább tanulsz egy név- és jelzősort: hogy becézi a magyar a rácokat, a svábokat, a tótokat, a románokat. Mert hát úgy élünk itt Pannóniában, hogy magyart alig találunk, mindenki jött valahonnan, vagy csak a dédapája volt ilyen-olyan „beköltöző”, de az a pár szál „bentlakó” nem felejt, ha balhé szikrázik, jönnek a csodás jelzők… Isteni körkép magyarság ügyben…
Találomra egy másik novellába, a Visszatoloncolás címűbe lapozok, gyerekkínzás, oszifőnöki terror, azaz általános iskola, alkotmánytanóra, rémes tanárnővel. A gyerekek az órán persze dumálnak, csereberélnek vajas kenyeret lekvárosra, netán sütire. A tanárnő – ha észreveszi – iszonyatos dühbe gurul, a dumagyároshoz vágja a krétát, spongyát, vagy ami épp a keze ügyébe kerül. Fegyelmez. Az osztály feszeng, retteg az ilyen kitörésektől, ám amikor már elfogyott a katedrán a kréta, a szivacs vagy a határidőnapló – amivel dobálózott a molett tanárnő –, jött a kulcscsomó. Nem részletezem, ebből a csörgő vascsilingből rémes balhé lett: a Nyerges gyerek mögött ülő Tipanucz arcán vér folyt (figyeld a srácok nevét, isteniek). A tanárnő tombolt, aztán ki is zuhant a teremből. A gyereksereg kihasználva az átmeneti szünetet, rohant megnézni az osztálykönyvben a jegyeket – rémület: csupa egyes mindenkinek, mindenből. Nem folytatom, bár a tanerő orvosilag bedilizett, a bizibe mégis ezek a jegyek kerültek.
A történetbe Nyerges beiktat egy kis kitérőt: valami egészségkárosodási ügyből kifolyólag Farkasgyepűre kerül, ahol olyan szadista nővérek dirigáltak, hogy a gyerek (mármint Nyerges, a kiskorú) teljesen lefogyott, idegileg tönkrement. Olvasni nem volt szabad, a falra nem volt szabad felrajzszögezni a szüleinek a fotóját, ágytársával nem engedték dumálni – szóval szívatták a lurkókat, ami belefér.
Szadista nővérek; gyerekkoromban én is hallottam a farkasgyepűi haláltáborról, de azt hittem, ez csak kamaszos túlzás. Hát nem. A vicces novellának ez a dokumentumrésze döbbenetes: ezt lehetett csinálni egy gyógyüdülőnek nevezett kamaszotthonban: ez nem az ötvenes évek, ez inkább KZ lehetett valójában. (Nyergest a szülei hazalopták, mikor meglátogatva látták, milyen állapotba került e szanatórium és a csendőrnők jóvoltából…)
Végére hagytam a kötetindító novellát. Mozgalmi történet? Családi dráma? Életveszély? Szabadulás-opera? Mindegyik. (Krucifix, avagy mondtam, hogy lesz meglepetés című írás.) Persze életrajzi epizód, persze kisgyerek figyeli, mi történik, mint Nyerges Voltomiglan című remekében. Az apa vidéken funkci, hazafelé a motorjával – balesetként – kidönt egy frissen telepített keresztet. Egyfelől véres fejjel, két ismeretlen jótevőtől támogatva ér haza, másfelől nagy felháborodás indul, mert ki is prédikálják, hogy egy istengyalázó, szoci annyira gyűlöli a vallást, hogy bosszúból kidönti Jézust a keresztfán. Nem is ez az érdekes, de anno olyan világ volt, hogy pártja lefokozza, mert zavarja az akkor még élő pártkoalíciót. Az apát – a sebesült „keresztrombolót” – végzetesen bántja ez az eljárás, de a novella végére megnyugszik: végre nem kell dirigálnia, utazgatnia – otthon lehet a szeretteivel.
A históriához egy kis apróságot tennék hozzá, ami Nyerges1írásainak másutt is jellemző gyémántja. Icipici színfolt, a „találd-ki” térfeléről: a két ismeretlen melós, aki az összetört fejű-kezű apát hazahozza az út széléről, elköszön a családtól: az egyik felemelt ököllel azt mondja, „barátság”, a másik viszont azt morogja, „szabadság”. Van ember még, aki emlékszik arra a köszöntésmódra, hogy „barátság”? Hogy tudniillik milyen választóvonalat jelentett e két ártatlan szó? (A „barátság” szocdem szokás volt, mondanám az ifjabbak kedvéért, a másikat meg tudjuk-ismerjük…) Így beleszőve egy izgalmas történetbe alig észrevehető, pedig ez a két üdvözlésmód behozza annak a kornak az egész levegőjét, a korét, amikor még volt szocdem párt és volt külön MKP. Az apát megmentő két ember csendben lelécel, de ez a két szó benne marad a fülemben, benne a fejemben: Nyerges korrajzának apró – ám jellemző és sok helyen visszatérő – írói fogása. Hát ettől izgalmasak ezek az írások.
Ha már kétkedéssel kezdtem ezt a kritikát, be kell vallanom (aláhúznom, vagy mifene), hogy Nyerges novellát is tud írni, mégpedig kitűnőeket. Jót fogsz szórakozni e családot, múltat, kort idéző sztorikon.
Nyerges András: Családi fantom és más történetek. Kronosz Kiadó, 2020. 263 oldal
