Kevésbé a filmekről, mint inkább a hazai filmszakma átalakulásáról szólt a 2019-es év, amit Andy Vajna halála és a Nemzeti Filmintézet felállása foglalt keretbe.
Kölcsönlakás
2019 alighanem szerény, átmeneti évként fog bevonulni a magyar filmtörténetbe, amelyből nem a bemutatott filmekre, mint inkább a magyar filmipart kormánybiztosként irányító Andy Vajna halálára, valamint a filmgyártás átszervezésére fogunk emlékezni. Vajna váratlan halála után egy ideig úgy tűnt, a Filmalap zavartalanul folytatja tevékenységét, ám előbb a filmgyári pletykák, majd a hivatalos hírek is arról szóltak, hogy a kormány központosítási stratégiája a filmiparban is folytatódik. Káel Csaba, a MüPa igazgatójának kormánybiztosi kinevezésével vezényelték le előbb a Filmalap döntőbizottságának teljes átalakítását, majd a Nemzeti Filmintézet felállítását, amely ernyőszervezetként a Filmalap, az idei évben szünetelt Mecenatúra és a Nemzeti Filmintézet feladatait is el fogja látni, vagyis a nagyjátékfilm- mellett a tévéfilmgyártásért is felelni fog.
A hazai filmipar jövőjét illetően egyelőre csak találgatni lehet, és nem csak azért, mert Káel Csaba eddigi nyilatkozataiban meglehetősen általánosan fogalmazott a terveiről. A megfogalmazott irányelvek egyrészt azt a kultúrpolitikai nyomást igyekszenek kielégíteni, miszerint több történelmi film készüljön. Ezt tükrözik az első támogatások is, melyet a Filmalap előkészítés alatt álló projektjének leállítása után hoztak, és amelyek zöld utat adtak korábban nem támogatott filmterveknek is, például Pálfi György betyárfilmjére, a Sömmire, amit Cserna-Szabó András regényéből írt. A második körben pedig Sopsits Árpád Halassy Olivér-filmje, valamint Köbli Norbert színészotthonban játszódó krimije, a Ma este gyilkolunk kapott támogatást a gyártás előkészítésére.
Ebből is látszik, hogy hiába szervezik át felülről a filmipart, az alkotók ugyanazok maradnak: a politika a hangsúlyokat helyezi át, másfajta műfajok kerülnek előtérbe, de ettől még – remélhetőleg – nem fognak olcsó kurzusdarabok készülni. Káel másik stratégiailag kiemelt átalakítása, a tévéfilmek és sorozatok gyártása is gyümölcsöző lehet a filmgyártás számára, ahogy az is, ha a streaminget valóban beemelik a lehetséges forgalmazási platformok közé.
Drakulics elvtárs
Már csak azért is, mert a 2019-es év visszaeső nézőszámaiból könnyű azt a következtetést levonni, hogy a magyar film sok esetben nem találta meg a közönségét. Pedig többek között fiatal, elsőfilmes rendezők forgattak a korosztályukat feszegető kérdésekről, Hartung Attila a FOMO-ban a budapesti éjszakai életről, az influenszer-jelenségről és a #metoo-ról, Nagy Zoltán a Szép csendben-nel szintén a #metoo-ról, ám a két film együtt is alig hozott 20 ezer nézőt. Bár a Szép csendben az elhallgatás nyelvén beszélt a szexuális zaklatást övező elhallgatásról, és így a kellő drámai hatást sem tudta kifejteni, a FOMO viszont talált egy pörgős, az internet mémesített, agyonvágott nyelvéhez közel álló filmstílust, amivel meg tudta volna szólítani a fiatalokat, ha eljut hozzájuk.
Az elvárásokhoz képest alulteljesített a történelmi thrillerből sikeres brandet építő és remek tévéfilmeket forgató Köbli Norbert és Szász Attila páros első mozifilmje, az Apró mesék is. Csupán harmincezer nézőt hozott a film noir és a háztáji thriller (Cape Fear) hagyományait felélesztő film, amely hiába tett tanúbizonyságot imponáló szakmai tudásról, túlságosan hollywoodias végjátékba fordult, és a nézőket sajnos nem tudta meggyőzni arról, hogy több lenne egy stílusjátéknál – pedig a potenciál megvolt benne.
Beszédes, hogy 2019 legnézettebb filmje a Kölcsönlakás című bohózat lett, amely így is „csak” 150 ezer nézőig vitte, pedig a lakossági vígjátékok műfajában ennél pár százezerrel magasabb számokat szoktak elérni a hazai filmek. Ebbe valószínűleg közrejátszott az is, hogy a nálunk slágerműfajnak számító vígjáték új otthonra talált a tévében: A mi kis falunk sikerén felbuzdulva a kereskedelmi tévék sorra szállítják a romantikus, családközpontú vígjátékokat, amelyek kielégítik azt az igényt, amit a moziban már egyre kevésbé tudnak a magyar filmesek.
Ezzel együtt is nagyot esett vissza a tavalyi évben a magyar film össznézettsége, amely az elmúlt években átlépte az egymilliót, 2019-ben viszont megrekedt félmilliónál – és ebbe a tavaly is sok nézőt gyűjtő, de még 2018-ban bemutatott Rossz versek és BÚÉK adatait is beleszámoltuk (2019-es magyar filmekre 360 ezren váltottak jegyet). A csökkenő nézőszámok pedig egyértelműen rámutatnak arra, hogy hiába támogatta a Filmalap pár millió forinttal egy-egy magyar film marketingjét, ezzel még korántsem oldotta meg a forgalmazási problémákat.
Hollywoodban egy pár száz milliós blockbuster reklámjára elköltenek még pár száz milliót. Nem azt mondjuk, hogy Magyarországon is a költségvetés száz százalékát kéne még reklámra is költeni, de lehetne többet is az egy százalékánál, mert ezen a kis piacon is el kell juttatni az emberekhez a filmek hírét, amit pedig nem lehet későn megtervezett marketingstratégiával, közhelyes előzetessel megoldani. És úgy se, ha nem egyeztetik jobban a magyar premierek elosztását. Az idei év ebből a szempontból is sokatmondóan sikertelen volt: fél évig, áprilistól szeptemberig mindössze egy magyar film (Pécsi szál) került mozikba, miközben március-áprilisban hat torlódott egymás nyakára, az 1848-as szabadságharc ünnepén ráadásul két, történelmi témájú film is versengett egymással (Guerilla, Apró mesék), és csak azért nem mondjuk, hogy egymás elől szipkázták el a nézőket, mert a Guerillát mindössze négyezren látták a moziban.
Közönségsikerré így csak az a film tudott válni 2019-ben, amely vagy a magyarok által olyannyira kedvelt, bohózati vígjáték műfajában játszott (Kölcsönlakás), vagy az, melynek jó híre szájhagyomány útján terjedt. A Drakulics elvtárs szenzációs alapötletéhez ugyan nem sikerült szenzációs filmet forgatni, de mindenképp az év kellemes meglepetése volt a szatíra, melyben Nagy Zsolt vámpírként tért vissza a kádári Magyarországra, és ezt a közönség is díjazta: a Drakulics elvtárs az év második legnézettebb filmje lett 75 ezer nézőjével.
Valan – Az angyalok völgye
És ha már visszatérő múlt: kétségtelen, hogy 2019-ben a legfontosabb premier egy 25 éves filmé, a felújított Sátántangóé volt, amit először Berlinben vetítettek, ősztől pedig a magyar mozikban is újra elérhető. 2019 a felemásan sikerült, céljaikat nem százszázalékosan teljesítő filmek éve volt, amely hozott érdekes zsánerkísérlekeket (Apró mesék, a skandináv krimit Erdélyben honosító Valan), és a függetlenfilmek további virágzását (idén Novák Erik szemüvegbe rejtett kamerával felvett Szeretlek mint állatja volt az a filmcsemege, amit tavaly a Remélem legközelebb sikerül meghalnod, vagy pár éve az Ernelláék Farkaséknál), de összességében inkább hiányérzetet hagyott maga után.
Apró mesék
A Filmalap első pár évére rengeteg film és alkotói energia gyűlt össze az MMKA bezárása és az új rendszer beüzemelése között tétlen éveknek köszönhetően. Ezek a sikerek mostanra lecsengtek, ezt láthattuk a tavalyi évben, amely leginkább egy utóhullámhoz hasonlítható. Nem csoda, ha az igazán érdekes alkotásokat nem a nagyjátékfilmek között, hanem más frontokon találjuk: a dokumentum-, az animációs és a tévéfilmekben. Jellemző, hogy idén a legnagyobb filmes sikert az a Gera Marina aratta, aki az Örök tél főszereplőjeként – és első magyarként – elnyerte a Nemzetközi Emmy-díjat. Leginkább odafigyelni a 90 éves, táncosnak álló holokauszt-túlélőről, Fahidi Éváról szóló A létezés eufóriájára volt érdemes, kreativitás szempontjából pedig Tóth Luca Berlint is megjárt rövid animációja, a gazdatestével szerelembe eső tumorról mesélő Lidérc úr emelkedett a legmagasabbra.
Örök tél
A legizgalmasabb filmkísérlet pedig Tasnádi Istváné volt: az Egy másik életben egy reinkarnációs sci-fibe csomagolt gondolatkísérlet volt arról, hogy mennyi pénzért adja (f)el az ember az identitását, mennyiért engedi eltörölni a személyiségét. Az Aranyélet írója arra vállalkozott, amire kevés magyar filmben látni példát: szinte semmi pénzből teremtett saját, külön bejáratú világot, Chomsky-olvasó taxisofőrrel, Hókuszpók-frizurájú Mucsi Zoltán, és olyan abszurd humorral, amely még a legvadabb drámát is képes élvezetesre finomítani. Ha az ehhez fogható kreatív tévéfilmek kapnának nagyobb hangsúlyt a jövőben, az nem vetítene éppenséggel kilátástalan jövőt elénk.
