Örökifjú rosszcsont
Bodrogi Gyula Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze, 85 éves. Nem csupán szinte minden jelentős díj tulajdonosa, őt tényleg szereti az egész ország.
Fotó: Rózsa Erika
Született színész. Még a háború alatt Pápán bementek az iskolába színészek, hogy gyerekszereplőt keressenek, és anélkül, hogy bármit is kellett volna csinálnia, őt szúrták ki maguknak. Nyilván látszott a tekintetén, netán az icergésén-ficergésén, hogy benne van kíváncsiság, tettvágy, meg akarja mutatni magát. A mai napig ott van a szemében a játékos huncutság. Valószínűleg nem volt benne gátlásosság, amikor 1945 után, kismillió párt alakulása idején, ami persze azzal is járt, hogy mindegyik korteskedett, a nagymamája azzal keresett lisztet és cukrot, hogy hordóra, dobogóra állítva, temérdek pártrendezvényen szavaltatta. Elég sokat adnék egy olyan felvételért, amin ezt megnézhetném. El tudom képzelni, hogy veszettül ágált, de valószínű, hogy már akkor is sármos volt. Csibészesen kedves, ami azóta is az egyik fő tulajdonsága.
Gyerkőc voltam még, amikor először láttam színpadon, a József Attila Színházban, Goldoni Két úr szolgája című vígjátékában, amiben bámulatos energiákkal keresztül-kasul nyargalászta a színpadot, jókora elánnal, csavaros ésszel lódított, és fantáziával, talpraesettséggel, minden csávából kievickélt kópés ravaszdisággal, jól adagolt férfibájjal. Nem egy Adonisz, de ettől még filmen is játszott szerelmeseket, mert ami nem volt meg neki a muszklijában, azt pótolta igéző nézéssel, huncut mosollyal, irigylésre méltóan kiapadhatatlan játékkedvvel, és a tőle elmaradhatatlan, áradó humorral.
A Caligula helytartójában Fotó: Eöri Szabó Zsolt
A József Attilában az egyik fő kedvenc volt. Mondhatni sztárszínész. Jegyet váltottak miatta a nézők, amikor például zenés vígjátékokban komédiázott, néptáncos múltjának köszönhetően remekül táncolt, és egyfolytában ontotta a poénokat, amikkel akár saját szakállára is szerette bővíteni, dúsítani a szerepét. Pazar improvizációs képességével, nem ritkán, nyílt színen is nevettette a kollégáit. Nagy lókötő volt. Egyszer, amikor bűn rossz, sematikus szovjet darabot kényszerültek bemutatni, azt mondta a színház legendás direktora, Fodor Imre neki, nem szeretné, ha megbukna a produkció, ezért nem néz oda, és Bodrogi azt csinál, amit akar. Na hát, képzelhetni, hogy kő kövön nem maradt, nyilván előkerült jó és kevésbé jó, meglehetősen vérbő ripacsériája, egyik megengedhetetlen, de élvezetes dolgot a másik után csinálta, kevert-kavart, ötlettolulásai voltak, feltehetően jócskán az ízléshatáron járt, de megmentette az előadást.
Miközben sok olyasmi kijött a deszkákon a száján, amit az író soha nem vetett papírra, nem éppen az alapos szövegtanulásáról volt híres. Előfordult, hogy a szeretett igazgató annyira bepöccent, hogy határozott mozdulattal, no meg az aktuális darab példányával, bezárta az öltözőbe azzal, hogy márpedig onnan ki nem jön, míg meg nem tanulja a szerepét.
Arany élete volt a József Attilában. De aztán Fodor halála után már kissé nem kívánatossá vált ott, és nem is érezte túl jól magát. Így, némi unszolást követően, egy szürke reggelen, amikor ráadásul még a hasa is fájt, bánatában igent mondott arra, hogy na jól van, ne győzködjék már, elvállalja, hogy ő lesz a Vidám Színpad igazgatója. Ezzel kalodába zárta magát. Ő lett a tréfás ember, akitől tévéjelenetekben, színpadon, de akár interjúkban is, azt várják, hogy jókat mondjon. És hát ő ugye teljesítette is ezt az elvárást, mert jókat bármikor képes mondani. Mindenki tudta, hogy ennél sokkal, de sokkal többre képes, a népszerűsége töretlen volt, azt hiszem, mégis kicsit leírta a szakma. A kabarét lényegében felszámolta a Vidámon, amihez nemigen akadt színészi utánpótlás, a közönség kezdett elöregedni, aztán fogyatkozni is.
Az ügynök halálában, Blaskó Péterrel Fotó: Eöri Szabó Zsolt
De ő közben azért megőrizte magát, szimpatikus vásottságát. Jellemző, hogy húsz év alatt, amíg direktor volt, egyetlen fegyelmit se osztott ki, hangoztatta, hogy ilyesmi az ő vezetése alatt nem is létezik, mert nála nagyobb csirkefogó a színházban úgysincs. Az ügyelőket lebeszélte róla, hogy bárkit is felírjanak rendbontásért, mert meggyőződése, nincs az az ügy, amit ne lehetne a színészbüfében megbeszélni. A Vidámon, a Szomorú vasárnapban, volt egy frenetikus alakítása, eljátszotta Seress Rezsőt, a legendás dalszerzőt, aki egy ujjal zongorázva is elbűvölte a Kulacs, a Kispipa vendégeit, akit szárnyára vett a világhírnév, de képtelen volt a maga számára hasznosítani, és végül öngyilkos lett. Bodrogi érzékletesen mutatta meg a kisember naggyá növését, aki mégsem tud élni a lehetőséggel, és felőrlik a történelem meg a magánélet viharai.
Amikor elhagyni készült a nem túl jó állapotban lévő Vidámot, interjúkészítés közben mondtam neki, hogy most következhet a színészi másodvirágzása. Azóta sokadik virágzását éli. Nem gondolta, hogy megszabadulva az igazgatástól, színészként ripsz-ropsz szétkapkodják. Ettől kivirult. Rögtön besétált, Valló Péter rendezésében, a Vígszínházba, Gorkij Nyaralók című darabjába, és bár emberemlékezet óta nem játszott ilyen fajsúlyú műben, a világ legtermészetesebb módján jó volt benne. A Holdbéli csónakosba is hívta Valló a Nemzetibe, ahol aztán hamarosan társulati tag lett. De közben megint sokat játszott a József Attila Színházban, és még többfelé. Nem titkolhatta tovább, hogy nagy színész. A Nemzeti vált a színházi otthonává. A tanítónőben például csak bejött öreg Nagyként, és megdermedt a levegő, rögtön előttünk volt a bigott maradiság, ásatag, előítélettel telített konzervatívság megtestesülése. A János vitézben pedig lazán komédiázott, miközben azért megmutatta ennek a mókás operettkirálynak az elmagányosodását, fájdalmas tehetetlenségét is.
Igazgatók jönnek-mennek, és ő váltig jól érzi magát. Biztos benne, hogy amíg színpadra tud lépni, rá szükség lesz. És azzal is tisztában van, képes rá, hogy akármilyen előadásban jó legyen. De például a Caligula helytartója, amiben Palesztina királyát adja, nem akármilyen, hanem kimondottan jó produkció. Ha csak áll és jelentőségteljesen néz, akkor is fajsúlyos. A Házasság Palermóban előadásában pedig, mint ifjú korában, megint egy Goldoni-darabban komédiázik. Az ügynök halálában, aminek egykor a címszerepét adta a Tháliában, Ben bácsit alakítja, aki a sok félresiklott ember között sikeres.
Házasság Palermóban Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Most már Bodrogiról is elmondhatjuk, hogy abszolút sikerült neki az élet. Nem csak a Nemzet Színésze cím tulajdonosa, őt tényleg szereti az egész ország. Olvasni lehetett róla, hogy bábfilmen folytatása lesz Süsü Sárkány kalandjainak, és megint ő lesz az imádni való egyfejű sárkány hangja, ami nem is olyan régen még villamosokon is megszólalt hangszórókból, és ami miatt már a kisgyerekek is tudják, ki a Bodrogi.
Rendületlenül vadászik, és amit lő, szívesen meg is főzi. És mást ugyancsak. Marhalábszár pörköltje magas szintű művészeti alkotás. Kétszer is tűzhelyen rotyogó úgynevezett dupla lecsója leleményes ínyencség volt a róla elnevezett, fia által vezetett, már megszűnt étteremben.
Valamennyi színpadra lépése előtt elmormolja, „édes istenem, segíts meg, hogy jól érezzem magamat”. Tudja ugyanis, hogy a néző is akkor érzi jól magát. Ő nem dolgozni jár a színházba, hanem játszani. Habzsolja az életet, boldogan tesz ismét és ismét rossz fát a tűzre, és újra és újra emlékezetes élménnyel ajándékoz meg bennünket. Örökifjú rosszcsont és nagy színész.
