Büchner: Woyzeck / Nemzeti Színház
A cirkuszi produkció, a chippendale-show és a mély filozófiai témafelvetés keveredik a játéktérben.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Még be se lép a néző a színház stúdiótermébe, máris felcsigázott állapotba kerül. Hiszen a bejáratnál elhelyezett plakáton és a szórólapokon figyelmeztetést olvashat, miszerint az előadás nem nélkülözi majd az erőteljes fény- és hanghatásokat. Nem véletlenül szelektál a nézők közt a már a Nemzeti honlapján is ott virító figyelmeztető felirat. Nem kizárt, hogy egy ilyen impulzív elemekkel teletűzdelt előadás egy nyugdíjas korút akár az infarktusig sokkolna. A nézőtéren ennek megfelelően a húszhoz volt közel az átlagéletkor, amikor én néztem. Ez némileg szokatlan volt. De ez az előadás valóban mintha ennek a korosztálynak szólna.
A hatáskeltés azon nyomban folytatódik: a szereplők már a beültetés fázisában molesztálják a nézőt, hogy bemelegítsék az elkövetkezendő, szünet nélküli aktív két órára. A színészek harsány verbális és némileg fizikai atrocitásai közepette helyet foglaló fiatal nézők a koruk ellenére is leginkább kínosan vigyorognak, kerülik a szemkontaktust a színészekkel, akik viszont látványosan lubickolnak szerepükben a pszichológiai erődemonstráció közben. Az előhatás így ügyesen előkészíti a színpadi szeánszot, melyben a néző bevonása igencsak fontos.
Az erős antréra szükség is van, kell ez az ingerküszöb-emelés. Elvégre a rendező és a színészek kortársai, a mai huszonévesek szokva vannak a vizuális és auditív ingerek kavalkádjához. Köznapi életük eleve mediális hatások kereszttüzében zajlik. Reklámok, klipek, számítógépes játékok erős kápráztatásában élnek. Állandó társuk az okostelefon. A hagyományosnak mondható színházi eszközök már unalmasak lehetnek nekik, fel kell hát „turbózni”, avagy lecserélni azokat.
Nem szokatlan ez a típusú kezdés a rendezőtől, láttunk tőle már hasonlót. Ifj. Vidnyánszky Attila, mint látom, igyekszik egy sajátos színházi nyelven kommunikálni. Vannak védjegyek, amik felismerhetővé tesznek egy általa rendezett produkciót. Ilyen például a felvezetőnek, illetve az előadás többi részének is a látszólag kaotikus jellege (a szimultán történések amúgy az idősebb Vidnyánszky Attila rendezéseiben is gyakran fellelhetők voltak). Az jellemzi még ifj. Vidnyánszky munkáit, hogy előadásainak fiatalos nyelvezetébe beépíti a popkultúra elemeit. Kortársaival közös nyelve ugyanis a magyar színházi hagyomány korábbi jellemzőitől eltérően nem irodalmi ihletésű, sokkal inkább a kortárs audiovizuális kultúrából táplálkozik.
Az előadás célja némileg az lehet, hogy elérje a fogyasztói társadalom emberét is. Azaz hogy lenyelesse vele Büchner darabját, mint a darabbeli Woyzeckkel a konzervnyi borsót. Ezért a rendező a reklámiparból ismert cselt használja, azaz ravaszul becsomagolja a néző számára a darabot. Így nem belediktálja Woyzeck történetét a befogadóba, mert az talán falra hányt borsó lenne. Hanem színészeivel és a csutkára felcsavart effektusokkal elkápráztatja a nézőt. Úgy nyeleti le a klasszikus formájában már „megpimpósodott” művet, hogy mellékízekkel kiegészítve feljavítja. Így téve ínyenccé, a magaskultúra fogyasztójává az ifjú befogadót.
Azt nyilván nem tudhatom, hogy példának okáért a morálfilozófiai gondolatbontogatás, amely ebben a műben igencsak fontos, mennyire tapad meg abban, aki először és így találkozik a történettel. De átvéve a szóhasználatot, az előadás „nem-egyszer-nézős”. Hiszen orgia lesz a színpadi műből. Utalásrendszere annyira sokrétű, tempója annyira sodró, hogy igazándiból csak színpadra álmodója tudhat minden ok-okozatról. Az előadáson látszik a mérnöki tervezés, de az is, hogy a rendező, szokásától nem eltérően, még néhány vonalat majd átrajzol. Elvégre működés közben tesztelhető leginkább egy ilyen felhajtómotor. Ami a közönség visszajelzései nyomán még alakítható. Megjegyzem, hogy valóban van rajta még azért kalapálnivaló. Tempója annyira feszes, hogy néha kihagy a motor, fordulatszáma túlzóan lecsökken, nehéz újra felpörgetni, hogy újra eredeti tempójában zakatoljon. A színészeket fizikálisan is komolyan igénybe vevő előadás, ezzel együtt, még ha nem is köti le egyenletesen a figyelmet, magával ragad és megkapó élményt nyújt.
A címszerepet játszó Nagy Márk közvetíti a klasszikus Woyzeck-magot, mély átélése sokszor a nagyokéhoz fogható. Woyzeckje „őrültségében” is a realitás talaján áll, afféle viszonyítási pont. Skizofréniája nem ritka betegségnek, hanem átlagállapotnak hat. Ha tetszik, mind Woyzeckek vagyunk, és a fogyasztói kultúra teremtette az elménket megbolygató szörnyszülötteket. A színpadon feltűnő glamúrvilág képviselői, a többiek hathatnak őrültnek Woyzeck felől nézve. Talán mert esetleg képzeletének szülöttei, azért ilyen freakek, vagyis nem átlagos hétköznapi emberek?… Direkt eltúlzott játékmódokat látunk. Igazándiból nehéz is kiemelni egy-egy színészt, hiszen a felerősített játékmodor és az előadás lendülete fejünkben egybetömöríti, egymáshoz lökdösi őket. Nem mintha nem lennének emlékezetes színészi pillanatok. Sőt, tobzódik ezekben az előadás. Ifj. Vidnyánszky eleve erős karakterű, megjegyezhető arcberendezésű művészekkel dolgozik, akik nincsenek híján az akrobatikus képességeknek sem. Ezt könnyen észrevehetjük, mert a színészek mutatványossá is válnak egyben. A cirkuszi produkció, a chippendale-show és a mély filozófiai témafelvetés keveredik a játéktérben. Az eseményeket olykor lélegzet-visszafojtva követi a közönség, de leginkább csak élvezi az élményparádét. Ha beleengedte magát abba, hogy hatásokkal bombázzák, nemhogy megszusszanni, de még kimerülni se lesz ideje.
A Woyzeck kapitánya le van kettőzve: én Kovács Tamással láttam. A sorozatokból is ismert színész állta a próbát, profi módon reagált például a kellemetlen színpadi helyzetekre is. (Elszabadult a ragasztott bajusza, amely karakterének fontos kiegészítője.) Herczegh Péter izzadó, hebrencs, amfetaminfüggő Andrese/Andrása szeretni való (akármit is állítanak róla a színpadon a többiek). Szabó Sebestyén László orvosa, a skizofrénia direkten eltúlzott tüneteit mutatva, gyakran kiszól a közönséghez. Emellett az orvos alakjában újfent és újfent felbukkanó fantasy-szereplő közös értelmezési tartományt képez meg a nézőtéren ülőkkel. Így egyértelműen az orvost játszó színész felel az eredeti Büchner-darab köré kreált show gördülékenységéért. Marie mintha Hal Hartley A semmi ágán (Trust) filmjéből lépne elő. Illetve némileg emlékeztet Herzog Woyzeck-filmjéből Eva Mattesre. Feltételezhető, hogy a képi kultúrában jártas ötletgazdák nem hagyták figyelmen kívül ezeket a kulturális előzményeket.
Ebben a Woyzeckben talán csak az unalmas némiképp, ahogy a szexualitás megjelenik. Ördögi gesztus is lehetne akár a nyelvöltés, a nyelvvel való lefetyelés, de inkább elcsépeltté válik az állandó ismétlés miatt. Kissé úgy érezheti magát ezért a néző, mint egy hosszan rendelő torokgyógyász. Nyilván a gerjedésnek, illetve a közösülésnek megvannak a korlátai a színészi eszköztárban, de épp ezért talán nem szükséges ezt ennyiszer ismételni. Telitalálat viszont a csecsemő jelenlétének lebegtetése. Simán eljutunk oda, hogy a sajnálkozásból indítva átessünk a ló túloldalára, azaz a kisbabával való játék legyen egyszer csak a hahota tárgya. Remek még, hogy a televízióból ömlő spanyolos kultúra megjelenítése, azaz a dél-amerikai szappanoperák világának karikírozása egy generációs és talán értelmiségi bulvárellenes kiáltványféleként is felfogható. Az, hogy a színészek több nyelven szólalnak meg, olyan érzetet kelt, mintha az adók közt szörfözve a távirányítót kapcsolgatná az ember. Igaz, hogy ez a hüvelykujj társadalmi evolúciójának meghaladott fázisa, elvégre már az érintőképernyők világában élünk. Amikor már nem annyira gombnyomásra használják ezt a végződést. Inkább a képernyőn, vagy akörül „lapozgat” már az olvasási szokásait is leváltó ember.
Emiatt is érdekes, hogy majdnem az egész teret, beleértve a nézőteret is, újságok bélelik. A hírek kavalkádja mintha egy dobozba zárná be a közönséget. A színpadon blokkházi belső tér, szűkös, lepattant környezet. Egy kád, levert csempék, egy vécékagyló, egy több funkcióban is játszatott hűtőszekrény és egy televízió. A sürgősségi osztályokra jellemző csapóajtó mögött azonban mélyül a tér. Az ottani történések ezen ajtó adta lehetőségek szerint nyílnak meg. Mintha a lélek vagy a tudat ismeretlen mélyére nyernénk betekintést egy-egy pillanatra. Az előadás alcímében is kiemelt panelkörnyezetet – „Paneldráma egy igaz történet alapján” – egyszerre érzékelhetjük így külső és belső térként egyaránt. A díszletbe rejtett szemétledobó megjelenítése pedig csak fokozza a blokkélményt. A panelben az ember sosincs igazán egyedül. Erre klappol, hogy egyszerre csak ablakok nyílnak a szürkés újságpapírfalakból. Illetve a belső garzonkörnyezet szűkössége is megkapja olykor a neki kijáró hangsúlyt. Külön érdekes, ahogy a lakótelepi környezet elképzelésében segít egy makett is. Így a szerzők egy kis bábszínházi intermezzót is becsempésznek a szerkezetbe.
A rendező a generációjával közös kulturális teret megidéző körítést kanyarít a darab köré. Dramaturgja, Vecsei H. Miklós máshonnan származó szövegrészleteket „lop be” az előadás szövetébe, tágabb értelemben vett korosztályának kultikus mozgóképi élményeiből is bőven merítve. Ebben a szövegkörnyezetben lapul meg Kiss Csaba fakszimile Büchner-fordítása (amely a Színház 1999. májusi lapszámában, illetve a Szinhaz.net-en olvasható). Mondhatni Vecsei profi módon beletömöríti a Büchner-anyagot egy tágabb kontextusú szövegbe. Érdekes, hogy az ötlet működőképességét veszélyezteti az, hogy ezen filmek szinkronszövegeit használja fel. (Azok közül azért a legemlékezetesebbeket: a Casinóból például a Harsányi Gábor nevével fémjelzettet.) A nézőtéren ülő fiatalok ugyanis mintha nem ismernék fel a direkt nekik szóló betéteket. Nyilván a szövegek első hallásra is ütősek. De a reakció elmaradásának oka az lehet, hogy a mostani huszonévesek nem szinkronnal nézik ezeket a filmeket. A Felhangolva (Let Him to the Greek) valószínűleg eredeti nyelven rögült be nekik. A Jóbarátok (Friends) című sorozat például pedig már nemigen érintette meg őket. Ezért nem bír talán számukra másodlagos jelentéssel vagy legalább nosztalgikus értékkel a belopott szövegrészlet. Ezért nem működik sokszor az eredetileg elképzelt visszacsatolás, ami a jelenethez érzelmi többletet adhatna hozzá. Ezt nagyon sajnáltam. Mert az ötlet és a kidolgozás remek.
Persze a Woyzecknek van több filmes feldolgozása is. (Az irodalmi műhöz erősen hozzátapadó klasszikus, színházközeli módon bár, de kitűnően megfogalmazva.) Legismertebb Magyarországon talán a Szász János által rendezett film, Kovács Lajossal a címszerepben. Vagy az Eva Mattes és Klaus Kinski alakítása miatt is kiemelkedő, számos díjat nyert Werner Herzog-értelmezés is ilyen. De akiknek ezek vannak berögzülve, azok bizonyára egyébként is olvasták Büchnert, vagy látták már a darab valamely színházi feldolgozását.
Ez a színpadra állítás más közönséget céloz meg igazán. Persze azoknak is új élmény, akik nem először látnak a darabból feldolgozást. De mégis, ifj. Vidnyánszky Attila népnevelő próbálkozása, a fiatal közönség megszólítása is lényeges. Fontos megtalálni a fiatalokhoz klappoló színházi nyelvet. Ifj. Vidnyánszky pedig elvarázsolja a közönséget. Az, hogy ebből a színpadi orgiából egy fiatal nézőben mi csapódik le Büchner Woyzeckjéből, nem tudhatom. Egy biztos: gazdagabban távozik, mint ahogy belépett a nézőtérre. Ez az, ami igazán lényeges. Hogy nem egyedül gondolom így, az is bizonyítja, hogy az előadást meghívták a talán még ma is a legrangosabbnak számító magyar színházi megmérettetésre, a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is. Hátha addig tisztul még az előadás, hátha rövidül. Júniusig még van egy kis idő…
