5., utolsó nap a katlanban: „bátran mondd, hogy dupla lutz volt, / ha csak szimplán hasra estél”
Ez pedig a slam poetry mottója lehetne szerintem, valahogy így hangzott el, s azt hiszem, a nagy Simon Mártontól való.
Délután a Vylyanon adott elő a slammerek elég népes társulata hatalmas közönség előtt. Nem csak a hőség elől menekültek erre a kellemes helyszínre az emberek. Máshol is sokan voltak, s itt talán még többen, mint az utána következő Wombo Orchestra műsorán, pedig tudható – s úgy is lett –, hogy ők aztán fergeteges bulit csapnak. Ám a slam szintén sláger. Nem az az érdekes vagy kritizálandó benne, hogy változó színvonalúak a versek, hanem maga a kiállás, ez a társadalmi gyakorlat a reményteli: hogy fiatalok artikulálják életérzésüket, használva a költészet közvetlen megnyilatkozási formáit.
Wombo Orchestra, Göttinger Pál Fotó: Brozsek Niki, Ördögkatlan Fesztivál, Facebook
A Wombo zenéjére most, s este, a Kiscsillag után is felszabadultan táncoltak a katlanozók, ellenállhatatlanul elragadó, amit csinálnak velünk ezek az „őrült franciák” (katlanfüzet-nyelv). Napközben nem kegyelmezett az ég: egyedül az este kilenckor kezdődő operaelőadáson volt már csak langyos a levegő. Tikkasztó hőség uralta a kisharsányi Kovács udvarház tereit is. A Mediawawe projektjeinek (részben újrahasznosuló) produktumai közt barangolva jól esett, hogy az udvar porát rendszeresen locsoló lányok kérésre embert is öntöztek.
Egy vízszóró berendezés kitüntetett helye volt a létesítménynek az öleléspont (’aki ide áll, kap egy ölelést’) szomszédságában. Az utóbbit nem látogatták, amíg félájultan az udvarban tartózkodtunk, diszkrétebben lehetett eleget tenni viszont egy másik ajánlásnak: ha itt fél lábra állsz, s kívánsz valamit, az teljesülni fog. Ready made műalkotásokat: felaggatott műanyagpalackokra ragasztott, írt verssorokat böngészgettünk, amennyire általános állapotunk engedte. Kétségtelen holtidő a kora délutáni, ilyenkor, ennyi fokban tényleg inkább sziesztázni kellene, ki is használták a fesztiválozók az árnyékos helyeket, szalmazsákos pamlagokat, s bár kényelmetlenek, jól jöttek a raklapok, amikből elég sok volt idén. Hézagosan összeszegelt lécekből összeálló ládaszerűségek ezek, egyszerűek, beleillenek a tájba, az épített környezetbe, s le lehet teríteni az esti pulóverrel (legalább jó valamire az is), hogy ne nyomjon annyira.
A fenti fizikai segédleteken túl a tibeti zenészeknek köszönhetem, hogy túljutottam a holtponton. Napok óta hallom, hogy Both Miklós, aki amatőr és profi, helyi és távolabbi zenészeket harmonizál a katlanon, most igazán messziről érkezett kollégákat is bevon workshopjába. Kora délutáni próbájukon a rekkenő melegben még ő is azt hitte, hogy táncolni azért nem fognak a kínai muzsikusok, majd csak este, ám nem így lett. Kövér és sovány, fiatal és idős, kínai, roma, helybeli és fővárosi, férfi és nő, fiú és lány, képzett és kevéssé képzett zenész énekelt és különféle, errefelé alig látott hangszeren (is) zenélt. A tibeti nási zenészek szívet szaggató, lélegzetelállító, rendkívüli rezgéseket kibocsátó félórája mindenkit revitalizált. (Az esti összegző előadáson, úgy hallottam, keveset szerepeltek, talán érthető és megbocsátható, hogy többet szerettek volna belőlük a fesztivál látogatói.)
A már a Narancsligetben zajló Nagyvárosok Máriája című Piazzoli-opera a Mezítlábas Zenészek és Láng Annamária előadásában erőtlennek, egysíkúnak, túl lágynak tűnt. Nem hozta a tangó szenvedélyes ritmusát, lüktetését, hiányzott belőle a hév, a tűz. A színházi vonulat összességében kissé alatta maradt a többi programnak és halványabbnak bizonyult az előző évek színházi felhozatalához képest, de ez nem a kiváló Örkény Színházat, a díszvendéget minősíti. Egyrészt már látni lehetett máskor, máshol, akár ugyanitt a most újra megmutatott darabokat. Másrészt a helyszínek szabta korlátok, az időjárás és a sorszámrendszer csökkentette élvezeti értéküket, s hát nem is jelenhetett meg a repertoár színe-java, például az idei POSzT-ra eljutott előadásaik sem voltak itt. Mácsai Pál a szombat délelőtti beszélgetésen árnyaltan, pontosan, intelligensen, érzékenyen szólalt meg, mint mindig, akár az irodalmi hagyományozódás, akár a hőségben játszó színész belső állapota volt a téma, s még arra is okosan és érzékkel tudott válaszolni, hogy „Ön boldog?” (nézői kérdés).
Az Örkény-vurstliról csak jót hallottam. Szépen felépített, színvonalas, sokféle érzést megmozgató halálfutam egyre komoruló színekkel, mondta róla például Visy Beatrix, budapesti kolléganőm. Ő először jött a katlanra, de valószínűleg nem utoljára, hozta gyerekeit is, mellesleg a Turi Tímea-kötetről szóló Kritikai Szalon résztvevőjeként volt jelen, s kihasználta a hetijegyet, amit kapott szerepléséért.
Ez a jó az Ördögkatlanban. Aki szerepel az egyik helyen, néző a másikon, és visszatér, s aki nem szerepel sehol, könnyedén megszólíthatja az előadókat, akik ezt szívesen veszik. Mindenkit meg lehet szólítani, Bérczest is, ha éppen nem telefonál, hogy miért van tapasz térdén és könyökén (azt mondta, elesett, miközben sietett valahova és telefonált), s bármelyik meghívottat, lett légyen mégoly nagynevű celeb.
Jók voltunk öt napig, dicsérte meg magunkat Bérczes a zárszóban s köszönte meg a műszaki, a gazdasági munkatársak tevékenységét is. Nem hallottam nagyobb bajról, balesetről, meghirdetett program alig maradt el, az akadályokat, ha voltak, s miért ne lettek volna, a szervezők lebontották. Csúszások előfordultak, az időpont-módosítások, változások a sokak számára már bármikor, bárhonnan elérhető honlapon hozzáférhetővé váltak percről-percre. Kisebb módosításokra szükség lenne persze, nem árt, ha minden infóponton ott van minden infó, ha az autóparkolónál álló beremendi karszalagos szervezők tudják a többezres tömeget vonzó koncert végén, honnan indulnak vissza a buszok, s az önkéntesek kicsivel többet kapnak a hetijegynél és a sátorhelynél. Nagyon élvezték így is, s nekik köszönhető nagyban, hogy ilyen szépen, zökkenőmentesen lezajlott ez a fesztivál. Sokat tanultak, mondták, főként kommunikáció terén: még a többedik figyelmeztetés után sem szabad felemelni a hangjukat, ha valaki karszalag nélkül akar belógni valahova – akadt ilyen incidensük ugyanis egy középkorú nővel.
„Jók voltunk öt napig” Fotó: Brozsek Niki, Ördögkatlan Fesztivál, Facebook
Egy-egy ilyen eset igazán elenyésző a nagyrészt rendben zajló programok közt. Rendbontást én nem tapasztaltam, a kisebbeket jól kezelték. Hősiesen küzdött mindenki az időjárással is, le a kalappal a szervezők, a szereplők, az önkéntesek és a kitartó közönség előtt. (Példaértékű: folyamatos és alig hallható volt a légkondicionálás a Mokosban [Mokos Pincészet, Palkonya – a szerk.] a Pintér-darabon.) Egy visszatérő lány úgy véli, mintha kissé popularizálódna a katlan (ő sem a programok színvonalára értette, hanem néhány srác viselkedésére), szerintem koherens, sokszínű, minőségi és emberléptékű.
Örülnénk valamivel kevesebb ismétlésnek és több új színházi előadásnak, a társadalomtudományi, közéleti, szociológiai beszélgetésekre újra nagyobb hangsúly eshetne, ahogy korábban a Vylyan alsó termében megszoktuk. Nem politikára gondolok, annak üdítő volt a hiánya, legalábbis itt nem folyt a szokott acsarkodás és nem érződött lépten-nyomon közállapotaink reménytelensége. Két slammer lány (ők képviselték a nőnemet) juttatta eszünkbe tegnap, ki ma Magyarország miniszterelnöke egy ilyesféle sorral: Viktor helyett nem ártana már egy Viktóriát juttatni abba a székbe.
