Beszélgetés Hegedűs D. Gézával
Márait játszik nagy sikerrel a Vígszínházban, nemzedékeket tanít a pesti színművészeti egyetemen, amelynek rektorhelyettese, s a POSZT Színházi Tanácsadó Testületének elnöke. Hegedűs D. Gézával beszélgettünk.
Fotók: Gordon Eszter
Mostanában megtalálnak a monodrámák, legutóbb Márai Hallgatni akartamja. Mennyiben fontosak számodra az összegző művek?
Hegedűs D. Géza: Nem így tudatosak ezek a választások. Valahogy mindig szembejön velem egy szöveg. Így talált meg Camus Pestise négy évvel ezelőtt. Nem volt tudatos készülés, belegyalogol az ember. A párizsi Márton László, aki a színpadi változatát lefordította, adta a kezembe a szöveget, mert úgy érezte, nekem való lenne. Éppen Dömötör András rendezővel dolgoztunk egy másik előadáson, őt kértem meg a Camus szöveget is színpadra állítani. A Francia Intézetben mutattuk be, majd Eszenyi Enikő a Vígszínház Házi Színpadán állandósította az előadást. Még mindig repertoáron van, lassan a nyolcvanadik est közeledik.
A Márai-szöveg hasonló módon talált meg?
Amikor megjelent Márai Sándor Hallgatni akartam című kötete, Radnóti Zsuzsa dramaturg azzal hívott fel, olvassam el, mert szerinte nagyon erős teátrális szöveg rejtőzik a könyvben. B. Török Fruzsina írta meg a színpadi változatot, Marton Lászlót kértük meg a rendezésre. A legnehezebb talán az volt, hogy lehet úgy időt kiszakítani a sűrű mindennapokból, mert ez egy nagyon elmélyült, csak önmagadra utalt helyzet, amikor oda kell adnia magát teljesen az embernek. Bármilyen anyaggal dolgozom, az visszahat rám, inspirál. Folyamatosan hordozom magamban, beépül, a világhoz való viszonyomat árnyalja.
A Márai sok örömet szerez nekem, gyakran mintha az én gondolataim is felerősödnének Márainak köszönhetően. Vele együtt gondolkodva mondom el, osztom meg a nézőkkel.
Említetted a megbújó erős teatralitást. Ugyanakkor az előadás egyik erősségét a visszafogott elbeszélői mód, a visszafogott hang adja. Mintha beszélgetnél az ott ülőkkel.
Drámai anyag. Egy ember vallomása, amelyben Márai egy nagy szakítás történetét mondja el a legőszintébben és legnyíltabban. Hogy mi kényszerítette arra, hogy szakítania kell a hazájával. Amikor olyan szellemi, lelki állapotba jut egy alkotó ember, hogy ezt mind tisztázza saját magával és a világgal, hogy a tíz évig tartó fájdalmas folyamat után meghozza a döntést, hogy önkéntes száműzetésbe vonul.
Nagyon későn írta meg ezt a művét, bár az előzményei, hogyan gondolkodik a két világháború közötti Magyarországról a Föld, föld!, az Egy polgár vallomásai és a Naplójában is ott vannak. A Hallgatni akartam olvasása változtat a korábbi Márai szövegek értelmezésén, a hangsúlyokon?
Az „Egy polgár vallomásai” 1934-ben jelent meg, a „Föld, föld” 1972-ben, mely művekben Márai az önéletrajzát irodalommá stilizálja. A két kötet a Márai életmű két csúcsteljesítménye. Valóban, egy hiány töltődik be a „Hallgatni akartam” című kötet szövegével, mert hiányzott ez a tíz esztendő az Egy polgár vallomásai és a Föld, föld! kötetekből. Mindenki, aki olvasta ezeket a Márai-műveket, érezte, milyen kár, hogy bizonyos dolgok nem szólalnak meg. Ugyanakkor ő ezt leírta 1950-ben, csak már az emigrációból visszatekintve erre az évtizedre.
„Nincs védőháló, nincs immunitás, menekülő múlt van”
Az író, a szintén remekműnek tekinthető kötet kezdő dátumának 1938. március 12-ét, az Anschluss pillanatát választotta, amikor Hitler csapatai élén bevonult Bécsbe, a Habsburgok fővárosába. A Hallgatni akartamban egy helyütt így ír: „Elhatároztam, hogy felhagyok a politikai újságírással”. 1943-ban, április 11-én a születésnapján kezdi el írni Márai a Naplóját, melyet negyvenhat éven át, élete végéig folyamatosan írt. Az utolsó bejegyzés 1989 január 15-én történt. Hirtelen a nyilvános sajtószereplésnek hátat fordít, ami hatalmas szabadságot ad számára. Ebben a szabadságban egy hatalmas életmű-szakasz áradása indul el. Ha végigolvassa az ember 1943-tól a Naplókat, arra kell rájönnie, hogy tulajdonképpen ezeken a szövegeken keresztül hátat fordít mindannak, amit addig az irodalomban képviselt. Egy tökéletes ön- és világgal való szembesítés, amit pengeélességgel, erővel, fényességgel, pontossággal ír meg. Az ember rácsodálkozik, hogy hány alkotói én lakozhatott benne.
Mikor ez a periódusa elkezdődik, már élete derekán jár. A Naplójában pontos dátumokat nem ír, csak az adott évet. Amire rátekint, alkotóra, könyvre, egy benső érzésre, eseményre, az kerül éppen írása fókuszába. Egy ember élete, ami végig ott van a szövegekben. Szól arról is, hogyan őrizheti meg egy szellem mindvégig a maga integritását. Nem tud oda behatolni bomlasztó módon a világ, sziklaszilárd erősségű ez a gondolatáradat. Volt mintája, Marcus Aurelius naplója. Néha visszatér hozzá, hivatkozik rá, belőle merít erőt ahhoz, hogy lehet a világ minden történése ellenére is embernek maradni. Márai szövegei sugározzák elképesztő műveltségét, a kiváló érzéket, hogy miket olvasson, gyakran a megjelenésükkor, frissiben, az adott nyelven. Érdekes látni, hogy a közeledő orosz front hatására hogy kóstolgatja az orosz irodalmat, hogy milyen lehet az orosz lelkiség. Sejti, érzi minden idegszálával, hogy hamarosan orosz fennhatóság lesz. Dosztojevszkij szélsőséges, nyers, hihetetlen erejű szövegeitől, bár elismeri a nagyságot, megretten. Izgalmas megmerítkezni a „Hallgatni akartam” szövegében, annak tükrében olvasni a Naplót. A Hallgatni akartam összegző, nagy összefüggéseket próbál megragadni, míg a Naplóban töredékesebb a folyamat. Ennek szellemében nagyon érdekes volt újraolvasni a Naplót.
Ezzel a művével szakít Magyarországgal. Ugyanakkor kihallani belőle a féltés, az óvás hangját is. A Hallgatni akartam pontot tesz a kapcsolat végére?
Az életműve azt bizonyítja, hogy élete végéig távol maradt hazájától. Hogy a mentális térképünkön mi marad meg…? A kulturális és szocializációs folyamat, amibe belenövünk, azt minden porcikánkban őrizzük, visszük magunkkal, de egy életforma, egy műveltség elvesztéséről is beszél. Ez is leszámolás illúziókkal, álmokkal. Öncsalástól mentes, fájdalmas, kemény szövegek. Ilyenkor Márai önmagát sem kíméli, nem menti magát, úgy ábrázolja az elmúlt tíz évet az Anschluss pillanatától 1948. augusztus 31-ig, amikor Ausztrián keresztül Svájcba, végül Olaszországba emigrált, mint aki ennek az évtizednek részese, bizonyos értelemben sztárja is volt.
„A színházi élet kulcsszereplői nem hagyták szétrombolni a megőrzött értékeket”
Az általa bírált történelmi momentumoknak, viselkedési formáknak, társadalmi működéseknek részese volt, s önmagát is kíméletlenül belehelyezi ebbe a múltba, s távolodik el tőle. A kötet első soraiban arról ír, gondtalan harmincnyolc éves volt 1938-ban, „de hamarosan rá kellett jönnöm – írja – az én, akit ismertem, megalkottam, akinek a létezésében hittem, nincs többé (…) Ezalatt a tíz év alatt elveszítettem mindent, ami az életemnek keretet, tartalmat, értelmet adott (…) S végül elveszítettem hazámat.” S maradt a hontalanság státusza.
Mintha megsűrűsödtek volna azok színdarabok, filmek, amelyek a két világháború közötti Magyarországgal foglalkoznak. Nyáron forgattátok Szász János új filmjét, ami szintén ebben a korszakban játszódik. A Horthy-korszakról igen sokféle beszédmód, történeti megközelítés van. Említetted, hogy Márai szövegéből magadra vetítve is sokat tanultál. Az itt és most szemszögéből miről szól még Márai műve?
Számomra ez az előadás nem szerep. Vallomás. S akkor tud a legpontosabban megszólalni, ha úgy szólal meg, mintha én beszélnék. Azért választottuk Márai művét, mert úgy gondoljuk, fontos elmondani, hogy úgy szólaljon meg, hogy ez a mi történetünk. Amikor arról beszélnek, hogy ami történt, csak bizonyos társadalmi rétegek, hogy a zsidóság tragédiája, tagadom. Ez az egész magyar társadalom tragédiája. A nincs és a kivérzettség maradt. Visszanézve a múltba azt látjuk, hányszor vérzett ki értelmiségi szempontból is az ország, hány menekülő fázisa volt a történelmünknek. Ettől olyan törékeny, kiszakadt, kilyukadt a társadalom. Az a réteg, amelyik morálisan, szellemileg, víziójában erőt, biztonságot, a megtartását tudta volna adni az itt felnövekvőknek, nincs. Nincs védőháló, nincs immunitás, menekülő múlt van.
Meg szól felelősségről, felelősségvállalásról. Számos tisztséget töltesz be, a Színház és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese vagy, osztályvezető tanár s a POSZT idén tavasszal létrejött szakmai tanácsadó testületének elnöke. Több esetben hallattad a hangod, ha azt fontosnak érezted. Mit jelent számodra a felelősségvállalás?
Ezek mind szakmai vállalások. A legerőteljesebben az ember ott tud bizonyosat, határozottat, fontosat tenni, amihez köze van. Mert ez a mesterségem. Minden amit csinálok, abba a kulturális közegbe ágyazódik, ami fontos számomra. Egy 150 éves folyamat részesei vagyunk, nagy elődeink, mestereink voltak, s minden korszaknak megvoltak a jeles, felelősséget érző emberei. Nekik köszönhetően mentődtek át az értékek a következő generációknak. Ezért él ma a színház, mert a közönséggel szövetkezve, a színházi élet kulcsszereplői nem hagyták szétrombolni az addig megőrzött értékeket. Pedig lett volna rá igény. Ha ennek a súlyát felismered, ezzel a felelősséggel kell csinálnod a dolgod. Az én szakmám nagy szerencséje, hogy mindig belülről választódnak ki azok a személyiségek, akikre szinte rámutat nagyon sok mindenki, hogy ha vállalod, csináld. Mindazt a tudást, aminek birtokában vagy, ne önző módon csak magadnak tartogasd, próbáld átadni, megosztani.
Több válságos helyzetben – színház vezetése, POSZT – kerültél döntéshelyzetbe.
Az én szakmámban szerencsére nem egy emberen múlnak a dolgok. A legkiválóbb szakemberek teszik a dolgukat. A megtartó erő és a nagyon nagy súly azok az életművek, amelynek birtokosai itt tanítanak az egyetemen. Az egyetem lelke a diákság mellett a fantasztikus tanári kar.
Szakmát, szellemiséget? Mit adsz át a tanítványaidnak?
A tehetség eveidens, ha ez párosul akaraterővel, és a szorgalmas munkával akkor van jövő és perspektíva. Abból még művészet is születhet. Mélyen hiszek abban, hogy egy igazi nagy művész erkölcsileg is tehetséges. Ez a meghatározója mindennek.
„Ha akarnak, tanácsot kérnek tőlünk”
Márciusban jött létre a POSZT mellett egy szakmai tanácsadó testület, melynek vezetője vagy. Mennyiben befolyásolhatjátok a POSZT szakmai jövőjét. Milyen változásokat javasoltok?
A POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének ezekhez nincs köze, ez mind a művészeti vezetés és a menedzsment feladata. Ők kértek fel bennünket. Ha akarnak, tanácsot kérnek tőlünk. Most azon dolgozunk nagyszerű szakember társaimmal, kollégáimmal együtt, hogy a 2018-as fesztiválra kialakítsuk azt az optimális válogatási módszert, ami által a legnagyobb merítéssel a legjobb előadások lehessenek szereplői a POSZT-nak.
Eddig nem az volt?
Most még határozottabban ez a kérés. Kik és hogyan segítsék szakmai szempontok alapján ezt a válogatást. Értelmes, konstruktív javaslatokat vitatunk meg. Két ünnep között és januárban is folytatjuk a munkát. Gondolom, mire tavasszal elkezdődik a válogatás, már a POSZT Tanácsadó Testülete által kidolgozott rendszer alapján történhet majd.
Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművész, rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese, a POSZT Színházi Tanácsadó Testületének elnöke. 1975 óta játszik a Vígszínházban, amelynek meghatározó művésze. Budapest XIII. kerületének díszpolgára
