Vámos Miklós: töredelmes vallomás
Vámos a saját életének apróságait (komoly kalamajkáit) meséli villanásnyi rövidséggel, és néha lebilincselően.
Az élet apró dolgai, mondanám cserépdarabjai irtó érdekesek tudnak lenni. Rosszul mondom: Vámos a saját életének apróságait (komoly kalamajkáit) meséli villanásnyi rövidséggel, és néha lebilincselően. E kis fordulatokat másoknak, barátainak elmesélni, netán társaságban szóba hozni szégyellné – mondja –, így leírva, minisztoriként viszont örül, hogy túladhat rajtuk. Válás. Szabadulni a pokolból, ügyvédhez megy, másfél órán át érvel neki, hogy miért képtelenség az együttélés, hogy mindenáron. Az ügyvéd – barát – gondolkodási időre ítéli. Végül hazamegy, próbaidőre. Ismerős? A szakma elfordulása műveitől – merthogy erről is mesél, a fájdalomról, ma már közönyről, a Prima Primissima díj bezsebelése után. Akiben nem merült fel a lázadás véres gondolata, jelentkezzen! A seregben – igaz, egy-egy másfél oldalasban, csak épp érintőlegesen, de úgy is horrorvideó tárul eléd (kortársaim legtöbbje a kalocsai placcon izzadt, hasonló élményekkel terhelten. Én Böhönyén, ugyanaz, csak a somogyi homokpusztában…)
Életrajz-csillámok. Sok apróság, Vámos nem nevezné tárcának e nem-novellát, nem-elbeszélést, pedig nyugodtan alábújhatna ennek az egykor nagyon menő műfajnak: tökéletesen csinálja. Mert mindegyikben van egy icipici önvád, szégyellni való, titokban tartott apróság, és olykor valami halovány tanulság – nem csak úgy általában életepizód. Például, hogy milyen üres a ház, mikor két fia külföldre megy tanulni (feleség már rég nincs), az addig otthonos, megszokott tér, és madárdal – unott, fád: hiányzik az élet pezsgése. Pedig két fiúgyerekkel kamaszkorig nem egyszerű, tudja minden szülő.
Apa-anya minitörténetei, korai betegségek, családfővé avatás tizenvalahány éves korban: kívülről nézve ironikus, belülről jeges fürdőbe ugrás. Ez teszi Vámos prózáját izgalmassá: keserű dolgokat mesél, csipetnyi humorral, pofátlan realizmussal és őszinteséggel. Nem tudod letenni, mert várod a következő – az épp olvasott aprósághoz képest fényévnyire lévő másik – minisztorit. Persze nem mindegyik haupttreffer, de olykor lecsapod a könyvet a röhögéstől, máskor meg becsukod, mert az őszintén (takaratlanul) elmesélt epizódon el kell gondolkoznod neked is. Nyugdíjaskorban kinek ne jutna eszébe a végjáték? Vámos olyan könnyű kézzel villantja be ezt az állandóan kísértő titok-élményt, hogy nem lesz tőle rosszkedved. Emberi dolgok.
Mint például a meztelenség. Nem erotikus vagy obszcén variánsban – strandon, Balcsin, napozáskor. Valami visszatartja, mintha szégyellné a saját testét, nincs rajta mit, de van ilyen. Én se merek már T-shirt nélkül a partra menni, ürügyem van rá (pl. az UV-sugárzás káros hatása). Akárhogy is, fura dolog, férfiaknál különösen (csak nem beszélnek róla); nők többször, főleg strandszezon kezdetén esnek kétségbe testük – általuk érzett – esztétikai deficitjén. Minimum fogyni kell, fitneszbe kell járni, jobb dressz kell, meg egyáltalán – (ki tudja, mi az „egyáltalán”?)
Vámos „minisztori”-könyvében vannak merész passzusok, olyanok, melyeket másutt azért nem olvashatsz, mert senki sem mer róluk beszélni. A közfelfogás szerint érinthetetlen dolgokról kussolni kell. Itt van például egy „feminista” passzus, nagyon beletalált a lelkembe. Női sors: szülés-szoptatás, közben házimunka, főfoglalatosságképp: a baba. A szent anyasággal szemben Vámos az igazsághoz fordul: „Az az anya, aki soha nem gondolt arra, hogy gyerekét lemészárolja, a férjét szíven szúrja, s ő maga kiugrik egy toronyházból, alighanem elfojtja mindezt. Ugyanez áll arra az apára, aki sohasem érzett kétségbeesett menekülhetnéket abból a vircsaftból, amit családi életnek szokás hívni.” Hát igen, írni – bátorság kérdése. Hipokrita, prűd világunkban ilyen mondatot csak úgy elereszteni nagy merészség.
Egyik villantásban a közös nyelvről szól. Nem egy nemzet vagy közösség nyelvéről, hanem például egy régi barátságban kialakult, csak kettejük által használt-értett szavak, kifejezések szintaxisáról. Szerelmeseknek is van titkos nyelvük, melyet bátran használhatnak nyilvános térben is, úgyse érti senki, mert ketten találták ki, csak ketten értik, és jókat nevetnek a köröttük sertepertélő haverok értetlenségén. Lányommal – míg kamasz volt és együtt jártunk színházba – a „fül” kifejezés volt ilyen. Kissé bonyolultabb színi eseményeket a köröttünk ülők értetlensége, a „mit mondott?” kérdéseik nyomán böktük oldalba egymást: „fül” súgtuk egymásnak – mármint, hogy érdemes odafigyelni, milyen süketek is ülnek a nézőtéren, és mekkorát lehet röhögni a benyögéseiken.
Nagyon tágan életrajzi mozaikok ezek, de ahogy mész előre, bővül a kör, másnak is vannak ilyen csillámporai, azok is belekerülnek: a kis dolgok poézise lesz belőlük.
Apróságok. Például egy kávézóban észreveszi, hogy a csészealjon nem „meztelen”, hanem csomagolt kockacukor hever. Valamikor – mondja – ifjúkorában így tálalták, aztán kiment a divatból, zacskós porcukor lett (többféle) vagy mesterséges édesítőszer. Örült a viszontlátásnak, meg is beszélte társnőjével. És üzeni a kockacukor-csinálóknak, hogy bátran dobják piacra csomagolva kockáikat. Jó őket látni.
Az ilyen minik (apróságok) tetszenek, kiment a forgalomból, most itt van egy kötetben. A kötet végén már csak egymondatosak, vagy csak számok… Hát ilyen. Jó olvasni.
Vámos Miklós: töredelmes vallomás. Athenaeum Kiadó, 2018, 248 oldal
