Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé
A magyar esszéírás klasszikusa volt életében is, most morális etalonként szól utoljára, finom groteszkben és még rejtettebb keserűséggel. Életművet záró könyvet fogsz kezedbe.
Egy szobánk volt, keddenként korábban jöttünk, hogy beszélgessünk. Ante, apud, ad adversus, circum citra – kezdtük viccesen a latin kultúrával, amin felnőttünk, meg hogy milyen kár, hogy ez a diszciplína kihalt a középiskolákból, hiszen hogyan értsük meg Berzsenyit enélkül. De aztán jött más is, mondjuk: politika. Például a népszavazás kommentje, ami elsöpörte az EÜ reformot. Vagy, ahogy helyrerántja a múltba tekintő történelemhamisítás apróságait vagy nagy hazugságait. Ebben a kötetben is találsz ilyet: ahogy megírja a gyerek Poszler élményét Horthy kolozsvári bevonulásáról – várta a „fehér lovat”, de csak Mercedes jött helyette, snassz jelenet – csalódás és szatíra a lovas tengerészről.
Poszler számomra morális etalon volt, minden köznapi, tanszéki, nagypolitikai kérdésről hajszálpontos diagnózist tudott rajzolni pár mondatban – nem esett végletekbe, mondhatnám, hogy vezérelve a kanti kategorikus imperativus szigora és őszintesége volt. (A Horthy-kép – a kötet első tanulmánya – groteszk ugyan, de a vége tragikomikus: amikor ’44 októberében a fürdőszoba előterében Horthy azt kérdezi Veesenmayertől, Hitler megbízottjától, hogy adja-e becsületszavát, hogy visszakapja fiát… A nagyapa szólal meg itt – mondja Poszler – nem az államférfi. Fürdőszobai bealázottság és tehetetlen kisszerűség. Groteszk-tragikus kép: Poszler zseniálisan értett ennek a stiláris, nyelvi és képi megjelenítéseihez. (Óráit is azért imádták a hallgatói: finom iróniája oldotta a nehéz kérdéseket és nevetés fonta körbe előadásait (például a pszichoanalízis és irodalom című nagy sikerű kollégiumát).
Már Az elszabadult hajóágyú (2011, Magvető) című kis füzete – négy esszével – jelezte, hogy bár irodalomtörténészként nyúl, teszem azt Victor Hugo Kilencvenhárom című regényéhez (onnan az idézet, az elszabadult, megfékezhetetlen és pusztító hajóágyúról) – azért a metafora nyelvén a jelenről, sőt a jelen kritikájáról beszél. Hát nem ennek a pusztító elszabadulásnak vagyunk tanúi mind a mai napig?
A tanulmánykötet, ami most jelent meg – élete összefoglaló dolgait tartalmazza. Úgy is készült rá, súlyos betegsége után mondta, „van még pár dolog életemben, amit össze akarok foglalni”. Ezek közül a legfontosabb az Erdély-probléma. („Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről”.) A honvágy – a gyerekkor álma és valósága – majd az erdélyi magyarság sorsa, de már innen, Budapestről figyelve. (Isteni distinkciója: hol voltam otthon, és hol vagyok itthon…) És valóban: száz év remény és száz év csalódás.
Az Erdély-dolgozat – leszámolás. Élete végéig reménykedett, hogy a kisebbség teoretikus és egyéb vezéralakjai nem fordulnak egymás ellen. Aztán azt kellett látnia, hogy bizony egymást támadták. Nem volt elég a román államhatalom szürke elnyomása, a frakciók és a figurák egymás ellen tartottak – az autonómiáról szőtt Trianon utáni álmot szertetépve. Ez fájt neki a legjobban, hogy még ’89, a rendszerváltás sem hozott gyógyírt erre a sebre. (Két öngyilkosság közé mesélődik az Erdély-fájdalom (nem panaszolkodás!): az egyik Szabédi Lászlóé, aki vonat elé vetette magát (1959), a másik Cs. Gyimesi Éva ugrása a Garibaldi hídról 2011 májusában. (Nem tudta tovább elviselni az ellene, írásai és tanítói mivolta ellen folyó támadásokat…)
Poszler Gyimesi Éva, a tudós halálát a legszemélyesebb, mondanám, privát történelmi keretbe foglalja. Utolsó találkozásukat úgy vette, hogy Gyimesi Éva, aki Pannonhalmán járt, és e látogatás után ment fel Poszlerékhez – megnyugodott és minden rendben van. Az esszé pontosít, és személyesre vált: Poszler felesége szólt rá a férjére: „nem vetted észre, hogy a feszültségtől majd felrobban?” És igen, pár nap múltán jött halálának, a Szamos-hídi végzetnek híre.
Hát, így ír Poszler esszét: a történelem, a probléma nála mindig személyes sorsba van mártva, a kettő nem külön rovat nála, egyszerre meséli saját gondját, örömét és a körötte történő – netán távoli: erdélyi csatározások – visszhangját, vagy teoretikus problémák szerkezetét. Ezért olyan nagyszerűek ezek a késői, életét lezáró dolgozatok. Pontosabban: ez az Erdély-tanulmány. Ahol leszámol az illúzióval, ami éltette és áltatta. Utolsó mondata, keserű, őszinte és búcsúzó: „talán nem kellett volna elhinni mindent”. – A mondat szórendje is bámulatos, a fájdalom rezgése, és a „mégiscsak elmondom” pátosza. Esszéista bravúr.
Az elszabadult hajóágyú 2011-ben jelent meg, remélte, hogy sorozatban – kis füzetekben – jöhetnek a még megírásra váró (végső) dolgozatok. Nem jöhettek. Aztán a halál feloldotta a zárójelet: posztumusz módon szép kiállításban itt a végső esszécsokor. Hiányolom ugyan, hogy nem kapott helyet benne Az elszabadult hajóágyú – ide illett volna. Jövendölés, jelenkép és kordiagnózis sorozatába.
Jó vele újra találkozni. Jelen marad.
Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé. Magvető Könyvkiadó, 2016, 190 oldal 2990 Ft. A borítófotó Valuska Gábor műve.
