Részletek Nyerges Gábor Ádám Mire ez a nap véget ér munkacímű, készülő regényéből
Sziránó némi tétovasággal, egymagában járkált és ácsorgott felváltva valamikori otthonában. Ez, úgy érezte, mikor visszaemlékezett rá, nem egy, nem is két alkalom forgatókönyve, annyiszor megtörtént már vele.
Nyerges Gábor Ádám
Lehetne persze másképp. Lehetne olyan fiatalság, méltó élet. Lehetne olyan, mint a dalokban, a filmekben. Olyan, mintha Amerikában írták volna. Szólhatnának szép, crescendók felé építkező, megható számok, mialatt esőben összeérnek az ajkak. Lehetne utolsó pillanatban eldönteni meccseket, verekedni a házibulikban, amik (egyáltalán) lehetnének. Lehetne, hogy az ember gyalogútra indul úticél nélkül, s úgy tér haza, hogy megtalálta önmagát. Lehetne, persze, minden másképp. De csak langyos éjszaka van, melynek balzsamos női tusfürdőillata most pofátlanul belegyez a kitárt ablakon, míg a cédés magnó konokul egyetlen dalt ismételget már vagy másfél tucatjára is. Lehetne, lehetne, hogy ez most ne így legyen? Lehetne másképp, hogy Sziránó, aki, lássuk be, láttatta be épp magával, nem egy kiköpött Dawson és a haverok, hanem pattanásos, alacsony és effélék, most ne úgy hallgassa a szép gitárfutamokat, hogy sötét szobában és főleg egyedül? Hogy fél perc, objektíve fél perc múlva felnő, úgy érzi, már mindjárt itt van a felnőttkor, ő meg itt ismeretlen világok ismeretlen életeinek lehetséges filmzenéit hallgatja, és a pattanások és a magány. Lehetne másképp? Lehetne ezt valakitől kérni? Lehetne, hogy vagy ne legyen még felnőtt egy darabig, vagy legyen már túl ezen a félpercnek tűnő, de még ki tudja, mennyi hátralevő kamaszkoron? Lehetne, hogy legalább ne sírjon? Lehetne, hogy objektíve, kívülről nézve ne egy magnója mellett kucorgó, beszart és magányos kamasz legyen, aki megállíthatatlanul zokog? Lehetne, lehetne egyáltalán olyan fiatalság és méltó élet? Lehetne nem csak költői a kérdés? Ezen most, pár másodpercnyi csendben, néhány szörtyögő szipogásnyit kihagyva, elmereng. Még nem született meg a válasz, de már nem is derülhet ki sosem, mert a magnó hűséges és pontos aláfestésként újrakezdi sokadszor is a szomorú számot.
***
Sziránónak egyszercsak, minden előzmény nélkül, érthetetlen módon (tán egy másik dimenzióból?) sunyi laposkúszásban a fejébe költözött egy egészen furcsa mondat. Sziránó afféle egydimenziós, papírmasé karakter. Afféle egydimenziós, papírmasé karakter vagyok – ízlelgette minduntalan. Bárhogy is morzsolgatta, bármerről is piszkálgatta a kijelentést, nem volt mit tenni, egyet kellett értenie vele. Mondhatjuk úgy, beletörődött, hogy beleegyezett. De hát mi mást is tehetne egy papírmasé, vonta meg a vállát képzeletben, aztán már nem foglalkozott vele.
Sziránó borzadt a függöny mögé akasztott kabátok gondolatától is. Azzal még valahogy csak-csak megbirkózott, hogy a hártyavékony réteg mögött jól kivehetően, mégis sosem beazonosíthatóan határozott, fenyegető emberalak figyeli egyre, akire egyszerűen képtelen nem merőn visszabámulni – hiszen elbújni előle még rémisztőbb volna. De mikor lassan odament hozzá, s tétova kézzel megérintve konstatálta, csak egy kabát, tudta, végzetes hibát követett el.
Így már örök életére rettegni fog.
***
Sziránó egyik éjjel lidérces, rettenetes álmot látott. Látta a roppant világot, épületmonstrumoktól rozsdás csavarokig, korhadt fáktól, óriás szakadékoktól egészen a végtelen tengerfenékig minden zegzugát. Nem látott ott egy fia embert vagy állatot, semmi élőlényt. Csak a szél járt körül tétován, lombok visszhangzó suttogása lengedezett, mélységes mély csobbanások zúgtak és döngtek. Azt sem tudta, ő most hol lehet, mindezt honnan nézheti, s mint a levadászott állatoknak, az ő torkát is átmarta a nyöszörgető félelem, hogy mi van, ha most végre kiderül minden.
***
Sziránó némi tétovasággal, egymagában járkált és ácsorgott felváltva valamikori otthonában. Ez, úgy érezte, mikor visszaemlékezett rá, nem egy, nem is két alkalom forgatókönyve, annyiszor megtörtént már vele. Nem volt képes aludni. Az éjszaka és hajnal határmezsgyéjén járt az idő, olyan csend volt, hogy akármilyen képtelenség, mintha hallotta volna az álló levegő hangját is. Olyan furcsa érzése volt, mint annak, aki két rémálom közt észrevétlen, lopva elszenderül. Egy állólámpa gyér, homályos fénye vonta sejtelmes félhomályba a csak nagyjából kirajzolódó, szokatlan ismerősségében körötte derengő teret. A kikapcsolt tévé képernyőjének zavarba ejtő sötétségében ő volt látható, ahányszor csak odapillantott, a félhomályos szobában téblábolva, ebben a bazi nagy csendben. Minduntalan oda kellett néznie, majd minduntalan hátat is fordítania a megszokhatatlan látványnak. A szeme sarkából valami mazochisztikus kíváncsiságból azonban mindig oda-odatévedgetett a tekintete. Szinte hallani vélte az akármilyen képtelenség, mintha mégis hallható levegőben a szinte sistergő feszültséget, míg arra várt, hogy a képernyőn látható kép egyszer aztán valami mást csináljon, mint ő, s itt legyen az idő lefeküdni, végre már az ágyban szorongani tovább.
