Tájkép

Németh Gábor: Ez nem munka. Mondatok pénzért

A kötet egyik nagy erénye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi környezet jelenségeinek megragadása, kritikus feltárása egyszerre teszi lehetővé az objektív megmutatást és az adott történés, gesztus, eljárás, előítélet/szokás belső ellentmondásának, abszurditásának hangsúlyozását. Mindezt olyan narratív és nyelvi eljárásokkal érve el, amelyek ellenállnak a didaktikusság, az ítélkezés, a dogmatizmus fenyegetésének.

Fotó: Kalligram Kiadó

Novellák, publicisztikai írások, esszék, nehezen kategorizálható prózai szövegek alkotják Németh Gábor 2017-es, legfrissebb kötetét, amely Ez nem munka. Mondatok pénzért címmel jelent meg.

A meglehetősen tág, megengedő prózakötet definíció azért indokolt, mert a három különböző ciklusra osztott szövegek műfajilag annyira különbözőek, olyan sokféle árnyalatot képviselnek, hogy ha nem lenne közöttük nagyon szoros gondolati kapcsolat, széttartónak érezhetnénk a koncepciót. Az első, A rész elemei állnak legközelebb a klasszikus értelemben vett novella műfajához, a kötet egésze szempontjából fontos, hogy ezek eseményei jórészt elhelyezhetőek valós történeti koordináták mentén. A második, B ciklus esszéisztikus szövegei között olvashatjuk a legpontosabb, legfelkavaróbb darabokat. Az itt összegyűjtött, elemzőbb írások társadalmi téttel bíró témákat vetnek fel, a problémák kifejtése pedig bizonyos esetekben irodalmi szempontból kifejezetten sikerült. A harmadik nagy egység (C) az első rész szövegeihez áll közelebb, melyektől az e művekben használt nyelv lírai vonásai különböztetik meg legszembetűnőbben.

Azt, hogy mégsem érezzük az eltérő stiláris megoldásokat, beszédmódokat összeegyeztethetetlennek, a szöveg tematikus koherenciája, tárgyalt problémáinak összekapcsoltsága és -kapcsolhatósága adja. Németh kötetét valahogy úgy kell elképzelnünk – és ennek függvényében olvasnunk –, mint ahogyan iskolai fogalmazás órán a tájleíró szöveg lehetséges nézőpontjait szokás tanulni. Vagyis a leírás irányát tekintve van egy olyan lehetőség, hogy az érzékelő, leíró része a tájnak, és körkörösen közeledve vagy távolodva részletezi mindazt, amit lát, tapasztal, megél.

Az Ez nem munka pontosan így működik, hiszen a szövegeken átívelő módon adott/feltételezhető egy központi szubjektum, tudat, amely minden egyes történet eseményeit magába olvasztja, rendelkezve azok tapasztalataival. Ennek a megragadhatatlan énnek nem kell azonosíthatónak lennie sem az elbeszélővel, sem valamelyik visszatérő szereplővel, még úgy sem, hogy az életrajziság, referencialitás több irányból szövi át a válogatást. Ez a központi szubjektum pedig nem egy tájat érzékel, annál többdimenziós térben tartózkodik, időbeli mozgásokat közbeiktatva ragadja meg környezetét egy személyes, családi, intim szinttől egészen tág szociális aspektusokig. Egy-egy értekezőbb szövegben olyan történetek merülnek fel, akár közvetetten, amelyek ezt a központi szubjektumot időről időre meghatározták, befolyásolták, olyan tapasztalatok, amelyekhez valahogyan viszonyulni(a) (volt) kénytelen.

A könyv valójában tehát egy szubjektum (alakulás)története, amelyben az őt alakító környezeti tényezők, eseménysorok, társadalmi automatizmusok kapnak helyet: a történeteken keresztül mintha önmagát mesélné. Ráadásul a referencialitás, az elbeszéltek konkrét földrajzi és történelmi koordinátái egy jellegzetesen kelet-európai ént rajzolnak meg, kezdődően a holokauszt emlékezetétől, vagy az államszocializmus tapasztalatától a rendszerváltás lehetőségén át egészen a cigánygyilkosságokig vagy éppen a homoszexuális emberekkel szembeni erőszakig. Ugyanakkor az egészen konkrét, szűk térre jellemző élmények, mint például egy nemzeti dohánybolt abszurditásának megragadása (Fontos merény), alkalmasak egy jelenségegyüttes megértésére.

Az örvényről, avagy a háború, mint vernisszázs című szövegből a háború tapasztalata és a két háborút megjárt nagyapa alakja, az ő öröksége rajzolódik ki egyfajta etikai értelmezhetőség feltételrendszerében. A szerző ugyanakkor meghagyja annak lehetőségét is, hogy elégtelennek, értelmetlennek bizonyuljon az ilyen irányú olvasat. Márpedig a szöveg éppen az értékelés igénye miatt nem egyszerűen a nagyapa vagy a háborút megjártak története lesz, hanem az említett szubjektumé is.

A történelmi és a személyes sík leginkább A szabadságról, avagy az egyéjszakás kaland című szövegben fonódik össze, ahol a rendszerváltás és a vele járó szabadság lehetőségének katarzisát az anya halála írja át. A rendszerváltás sikertelenségének, vagy óvatosabban fogalmazva, az azzal szemben támasztott elvárások beteljesületlensége az Egy fényképről avagy hogyan váltottam rendszert című szövegben kap olyan megfogalmazást, amely egyszerre jelzi a személyes csalódottságot és azokat a strukturális kötöttségeket, automatizmusokat, amelyek nem teszik lehetővé a változást: „az lesz, mint amikor végre leszedik a kötést a gennyes sebről. Mert sose volt rendesen kitisztítva. Attila meg bocskai, vagy mi a faszom. Vitéz lóbányai. Másznak kifelé a sebből az apró, fehér férgek.”(157.)

A kötet egyik nagy erénye éppen abban rejlik, hogy a társadalmi környezet jelenségeinek megragadása, kritikus feltárása egyszerre teszi lehetővé az objektív megmutatást és az adott történés, gesztus, eljárás, előítélet/szokás belső ellentmondásának, abszurditásának hangsúlyozását. Mindezt olyan narratív és nyelvi eljárásokkal érve el, amelyek ellenállnak a didaktikusság, az ítélkezés, a dogmatizmus fenyegetésének. Ennek ékes példája egy homoszexuális pár fizikai bántalmazása, és az ő, szintén testi agresszión alapuló bosszújuknak az Akhilleusz és Patroklosz véres történetével való összekapcsolása. Németh egészen hosszú passzusokat idéz Patroklosz pusztulásáról, annak előzményeiről. A két eseménysor elbeszélésének dialógusba állítása olyan aspektusait erősíti fel mindkét szövegnek, amelyek kevésbé lennének hangsúlyosak önállóan olvasva. Ez a megoldás például halmozottan fókuszál a gyűlölet testi, materiális jellegére. A brutalitás homéroszi leírása – ami a kortárs konfliktusra is áttevődik – az erőszaknak olyan reprezentációját nyújtja, amely az agresszió kortárs kultúránkban való felülreprezentáltsága ellenére is meghökkentően érzéki.

Az, hogy egy válogatáskötetről van szó, azért nyer ebben az olvasatban különleges jelentőséget, mert mintha arról kapnánk képet, hogy Németh Gábort általánosságban mi foglalkoztatja, miben látja a prózairodalom tétjeit, aktuális lehetőségeit. Jóllehet, csak egy lehetséges olvasat irányából közelítettem a kötethez, mégis úgy tűnik, a szerző érdeklődése óhatatlanul nagyon sok olvasóéval fog egybeesni.

Németh Gábor: Ez nem munka. Mondatok pénzért. Kalligram Kiadó, 2017, 232 oldal, 2990 Ft