Kemény István: Lúdbőr
Legyen szó akár Bobby Fischerről, a világhírű sakkozóról (A sakk Nietzschéje), Menyhárt Jenő életrajzi kötetéről (Reciprok Elvis), Zrínyiről, Adyról vagy akár a Nyugat első nemzedékéről és az elvesztegetett történelmi esélyről, Kemény mindenben a lényeget, vagyis a „Lúdbőrt”[1] keresi. Vagyis: a katartikust, a dekadenciájában is megborzongatót, elmúlásában is fenségest, a lassú hanyatlás során lényegileg megmutatkozót. Mindazt, ami a „lényeg szerelemesének” hátán felállítja a szőrt.
Fotó: Magvető Könyvkiadó
Kemény István tizenhatodik könyve, a 2017 áprilisában megjelent Lúdbőr című kötet a szerző kétezres évek elejétől mostanáig publikált esszéisztikus szövegeinek válogatása, benne olyan nagy port kavart írásokkal, mint a Komp-ország, a hídról vagy a Zrínyi és az üvegplafon címűek (ez utóbbiért 2016-ban Hévíz Irodalmi Díjat kapott a szerző). Számos olyan téma szerepel a kötetben – mítoszok, sci-fi, győztesek által írt (és a vesztesek által elszenvedett) történelem, jellegzetes közép-európai sors, szabadság, kiábrándultság, a ’80-as évek magyar undergroundja (A. E. Bizottság és „dekadens zene”), Ady és nyomában a különféle irodalmi zsánerek – melyek így vagy úgy, közvetett vagy közvetlen módon visszatérő elemei a Kemény-életműnek.[2] De nézzük meg tételesen, milyen témakörök jelennek meg a könyvben, milyen kötetszerkesztési, illetve ciklusrendezési elv alapján bontakozik ki a mondanivaló.
Először is nem szabad elmennünk amellett, hogy bár a kiadvány fülszövegében az utóbbi tizenhárom-tizenöt év szerepel az esszék megírásának dátumaként,[3] ennél sokkal nagyobb időintervallumot ölel fel a kötet. Tulajdonképpen a szerzői életmű harminchárom évének szellemi legjavára „mutat rá”, úgy is fogalmazhatnánk, hogy annak az időszaknak az „esszenciáját” adja, ami Kemény István első komolyabb, több interjúban is megemlített versének (Tudod, hogy tévedek)[4] megszületésétől egészen az Ötven +1 Irodalmi pillér megírásáig, vagyis napjainkig tart. E mozgalmas harminchárom év emberi és szerzői tapasztalatának summája a könyvben szereplő nyolcvan, zömében kisesszé, melyekben úgy beszél a költő a „Lényegről”[5] történelmen, irodalmon, izmusokon, zenén át, ráadásul nagy kezdőbetűvel szedve, mintegy „letegezve” szólítva meg a lényeget, ahogyan azt már korábbi írásaiból megszokhattuk. Legyen szó akár Bobby Fischerről, a világhírű sakkozóról (A sakk Nietzschéje), Menyhárt Jenő életrajzi kötetéről (Reciprok Elvis), Zrínyiről, Adyról vagy akár a Nyugat első nemzedékéről és az elvesztegetett történelmi esélyről,[6] Kemény mindenben a lényeget, vagyis a „Lúdbőrt”[7] keresi. Vagyis: a katartikust, a dekadenciájában is megborzongatót, elmúlásában is fenségest, a lassú hanyatlás során lényegileg megmutatkozót. Mindazt, ami a „lényeg szerelemesének” hátán felállítja a szőrt. Ennek „magva”, kiváltója, ahogyan azt a szerző is írja A költészet megkopasztása című esszéjében: az ihlet. Ugyanakkor nagyon hamar világossá válhat számunkra, ahogy elmélyedünk a szövegekben, hogy ez az „ihlet” nem csak esztétikai alapon képződik meg. Az ihlet elsődleges forrása Kemény számára természetesen a különféle irodalmi művek olvasása,[8] de az olyan nagyívű költői sorsok is egyszersmind, mint amilyen Ady vagy Zrínyi életútja, ahol a személyes élet és a nemzet sorsa sok szállal kötődik egymáshoz (és a kettő együtt ad ki egyfajta sajátos fátumot), vagy a nagyobb történelmi események, mint például a századforduló vagy a rendszerváltás. Persze Kemény ravaszabb szerző annál, hogy „konzervatív anarchistaként”[9] bedőljön az „érzelgősségnek” és a nagy szavak kínálta lehetőségnek, amivel egy-egy ihletet adó történelmi tabló leírható. Kritikus értelmiségiként nem homályosítja el tekintetét, hogy magánemberként mennyire hisz, bízik (vagy inkább csak reménykedik) az „ország-kontinens-bolygó” jövőjének pozitív irányú változásában. Miközben pontosan tisztában van vele, mennyire „röhejes”, hogy kizárólag a lényeget keresi, a Száz év türelem című esszéjében meg is fogalmazza az ezzel kapcsolatos kétségeit és félelmeit: „…sokszor épp csak az nem látja meg a Lényeget, aki keresi, mindenki más igen, és ettől tartok is nagyon”(64.). A legjobb esszéiben folyton keresi a távolságot szentimentalizmus és tárgyilagosság között, és ha észreveszi, hogy túlságosan reménykedik valamiben, az irónia eszközéhez nyúl.[10]
A lényeg keresése közben Kemény nagyon sok témát érint könyvében, kezdve az Egy szép délután című írásában a rendszerváltás személyes megélésétől,[11] a kötet utolsó ciklusában található, sok oldalon átívelő 50+1 irodalmi pillér olvasónaplójáig. Ernst Lajos történelmi portréjának megrajzolásán át vezet az út Esterházy Péter emlékéig, akinek az 50+1 irodalmi pillért ajánlja a szerző. A könyv első ciklusa, a Mikor volt 1912?, az útkeresésről, a „kezdeti szárnypróbálgatások” nehézségeiről szól, illetve feleleveníti azokat az életrajzi eseményeket, amelyek során Kemény rátalál saját, hanyatlásról, dekadenciáról szóló zenéjére (Emlékek a Bizottság zenekarról) , pozícionálni képes a maga magyarságát (milyen egy dél-franciaországi alternatív táborban a „legvidámabb barakkból” érkezve magyarnak lenni 1989-ben [Hángérien! Hálfprájz!], és milyen rendszerváltáskor 28 évesen „győztes” forradalmárként ülni a Parlament lépcsőjén úgy, hogy érzése szerint nem dolgozott meg azért, hogy ott ülhessen [Egy szép délután]). Ezenkívül felvázolja azokat a témákat: Ady és kultusza, a sajátos magyar sors, „nagy közös degenerációtól” való félelem,[12] a kisiklott történelem, amelyek valamilyen formában visszatérnek a kötet későbbi részében is. A könyv második és harmadik ciklusa, az Egy közönséges csütörtök és a Csalódni a holdban Kemény István felkérésre írt szövegeit gyűjti egybe. A második ciklusban a Litera irodalmi portál 2flekkben című rovatában publikált írásai olvashatók, míg a harmadik ciklus nyolc kisesszéje az Élet és Irodalom Követési távolság című rovatában jelent meg 2006-ban. Az Egy közönséges csütörtökben olyan esszék kaptak helyet, mint az Egy közönséges csütörtök egy működő kultúrában, a már korábban is említett Száz év türelem, Az értelmiségi fölényről vagy a Magyarország és a jövő, de ebben a ciklusban szerepel a Zrínyi Miklós és az üvegplafon című esszé is,[13] mely szövegek a könyv első ciklusában található írásokhoz képest sokkal direktebben politizálnak. A Csalódni a holdban viszont inkább egyfajta „tágabb értelmezési keretet kapott könyvkritikák” gyűjteménye, melynek darabjaiban az a közös, hogy egy-egy szerzői mű apropóján (pl.: Terézia Mora Nap mint nap, Ljudmila Ulickaja Szonyecska vagy egy Menyhárt Jenőről készült, Para-Kovács Imre által szerkesztett interjúkötet) Kemény „elkalandozik” „művészet mint sors”, Németország „középszerű irodalmi gépezete”, a kisregénysors mint életvitel, a píszi, a női emancipáció, a globális történelem és az európai kultúrtörténet irányába. Ebben a blokkban jól látszik, hogy a könyv már amúgy is jelentékeny „irodalmi színezete”, még erősebb hangsúlyt kap a történelem, a politika és kultúrtörténet rovására. Sőt, ezen írások egyfajta láthatatlan átmenetként szolgálnak a könyv soron következő, irodalmi témájú (irodalmi zsánereket felvonultató) írásaihoz. A Lúdbőr további részeiben A költészet megkopasztásában, valamint az Ötven +1 irodalmi pillérben nagyrészt az irodalom és az esztétika kap helyet, mint a „költő Kemény István” tulajdonképpeni világa: otthona és játszótere.
A kötet rendkívül jól építkezik. A kiadvány rosszabbul sikerült, kevésbé emlékezetes módon megírt esszéit[14] jól „elrejti” a kötetkompozíció, illetve a cikluszáró, esztétikailag csúcsra járatott írások (Komp-ország, a hídról, Zrínyi és az üvegplafon, valamint a Költészet megkopasztása[15]) kötetbeli elhelyezkedése. Mintegy „megbocsátatják”, „elfeledtetik” velünk a rosszabbul sikerült darabokat. Azt ugyan érezni a Lúdbőr olvasása közben, hogy a szerző legsikerültebb írásai azok, amelyekben irodalommal foglalkozik, mint ahogy azt is érezni, főleg a direktebben politizáló szövegek esetében, hogy az esszék egyes helyeken (talán a közvetlen alanyiság vagy a személyes érintettség okán) „megcsúsznak”, erőtlenné válnak, mintha bennük „többet markolna a költő a kelleténél”.[16] Ezen túlmenően viszont egy jól összerakott és fontos mondanivalóval bíró kötettel van dolgunk, tele olyan irodalomra, történelemre, társadalmunkra, tágabb értelemben vett hétköznapjainkra vonatkozó kijelentéssel (például: „Vagy négyszáz éve szól arról a nagy európai irodalom java, hogy az ember egyre szabadabbá válik, elszakad Istentől. Mostanra, hogy ez lényegében megtörtént, kiderült (…) az emberek nagy részének szüksége van némi rabságra, elnyomattatásra, mert ha ezt nem kapja meg, akkor megteremti magának. Szembekerül a saját lelkével, démonaival, magányos lesz. Nem lesz, aki segítsem rajta, mert a többiek ugyanúgy jártak, mint ő. A huszadik század elején százezerszámra élhettek ilyen végzetesen szabad emberek Európában. Ma százmilliószámra. Ez nagy különbség.” [115.]), melyek elgondolkodtathatják az olvasót. Annak ellenére is, hogy Kemény sokszor az esszé műfajához képest túl lírai nyelvezetet használ, e műveiben rendre képes felmutatni a Lényeget (nagy kezdőbetűvel). De hát, végső soron mi mást is várhatnánk attól, aki deklaráltan szerelemes abba a bizonyos, nagy kezdőbetűs fogalomba.
Kemény István: Lúdbőr. Magvető Könyvkiadó, 2017, 220 oldal, 3299 Ft
[1] A könyv címe kendőzetlenül, minden másodlagos, harmadlagos konnotációt mellőzve utal a szerző eredeti törekvésére, nevezetesen a lényeg keresésének kizárólagosságára.
[2] Nem egyszer van olyan érzése az embernek, hogy az esszékben szereplő gondolatokkal vagy szófordulatokkal mintha korábban már találkozott volna, csak árnyaltabban, szimbolikusan kifejtve, versben vagy prózában megírva. Ilyen például a Mikor volt 1912?! ciklusban szereplő Emlékek a Bizottság zenekarról című esszé, amiben egy helyen Kemény megemlíti a „Harmincas Szakállast”: „…nem hisz semmiben, és ezt meg is tudja indokolni. (…) csak emlékfoszlányai vannak abból az időből, amikor még hitt valamiben” (20.), aki kísértetiesen hasonlít Fiú című versének „főhősére”. De tartalmi hasonlóság van a szintén ebben a szövegben található sorok: „És este. Dél óta kirándulunk, jártuk az erdőt, de a gyerekek mégsem akarnak lefeküdni.” (21.) és az Egy nap élet című vers vonatkozó része között: „Erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a / délutánt, / Órára, tükörbe, más szemébe estig már nem pil- / lantanék, / Azon a napon mesélés utánig megtartana a / tartalék”. A harmadik példa a Száz év türelem című esszében található, ahol a két vers (Szélsőséges dalocska, Vicces vagyok) kapcsán a szerző saját házasságáról kezd el beszélni: „mienk az egyik legjobb házasság azok közül, amiket valaha láttam, a csodánkra járnak messze földön”, mely mondanivalójában egybecseng A távoli Olümposz című versével, csak utóbbi esetében valamivel részletesebben. De van egy negyedik, talán még találóbb példa is a Csalódni a Holdban című esszében, ahol egy ponton a szerző Elias Canettitől idéz: „Ami a legnagyobb csalódást kelti a Holdban, az, hogy stimmel. Minden, amit kiszámoltunk, távolság, nagyság, súly, minden stimmel, minden úgy van, ahogy van.” (109.), érzésem szerint ez a gondolatsor a Megcsalt űrhajós című vers alaptétele. Ezenkívül többször előfordul, hogy egyik-másik írásában Kemény konkrétan is utal egy korábbi alkotására. Ilyen a Nagy Gyilkosság című esszé, ami tulajdonképpen nem más, mint az Egy hét Káinnal című versciklus tételes leírása.
[3] A legkorábbi írás, egy Rejtő-emlékkiállításon elhangzott megnyitóbeszéd, Az ellopott tragédia 2003-as keltezésű .
[4] E vers keletkezéséről Kemény a Hogy keletkezett az első igazi versem című esszében ad részletekbe menő leírást (147.)
[5] „…szerelmes vagyok a Lényegbe, kamaszkorom vége óta, amikor nagyjából eldőlt, hogy nem lesz belőlem semmi, mert abban az életkorban, amikor más nekilát valakivé lenni, én a Lényeget kezdtem keresni, verseket írtam, főleg arról, hogy mi miért megy tönkre ebben a vacak országban-kontinensen-bolygón, és több mint harminc éve leginkább a huszadik század történelme érdekel, és azok a felfoghatatlan tragédiák, amik az előttem járó két-három generációval történtek meg, mert ott van valahol a Lényeg…” (64.) – írja a Csalódni a Holdban című esszében.
[6] „De aztán jött az első világháború, és letörölte a táblát. (…) …ott álltak a modernek, a Nyugat első nemzedékének írói a húszas években, becsapva és kifosztva: kiderült, hogy az egész művészeti korszakváltás, amit ők véghezvittek, mégiscsak egy huszadik századi ügy volt. (…) …hogy az igazi modernséget mégsem ők hozták el, hanem a háború.” (44.)
[7] A könyv címe kendőzetlenül, minden másodlagos, harmadlagos konnotációt mellőzve utal a szerző eredeti törekvésére, nevezetesen a lényeg keresésének kizárólagosságára.
[8] Egy olyan „feketeöves” olvasó esetében, mint amilyen Kemény, akiről a Jorge Luis Borges: Dél című esszében kiderül, hogy negyvenhét éve és nyolc hónapja olvas, az ilyesmin meg sem szabad lepődnünk (215.)
[9] „A konzervatív anarchista – szemben egy átlagos modernnel – tudja, hogy igenis van igazság. De azzal is tisztában van, hogy halálos unalom árad azokból, akiknek mindig igazuk van. A konzervatív anarchista nem játszik a szavakkal, mert bízik, sőt hisz a szavak erejében. De gyanakszik a történetírásra, a történetírókra, az irodalomra, az irodalomtörténetre, sőt magára a történelemre – hogy mindez jórészt csak szélhámoskodás a szavakkal. Az „élet lényegét” keresi, de a nagy szavakat utálja.” (110.)
[10] „És most itt ülök a Kossuth téren, ami ebben az órában a bolygó legfontosabb helye, és nem dolgoztam meg azért, hogy itt lehessek. Szóval kicsit talán szégyenkezem a fényképen. De vagyok olyan infantilis, szkeptikus, ironikus és boldog, hogy talán épp most képzelem el a térre az anarcho-szürreál transzparenst: „ÉLJEN AZ OROSZLÁN! SZABAD! FÜGGETLEN! FOGATLAN!” De tényleg fogatlan? Pár napja jöttünk meg Erdélyből Ágival és Árpáddal. Láttuk, hogy a román kommunista rendszer most is áll masszívan, megrendíthetetlenül. Nem valamiféle szovjet ellencsapás járhat az eszemben a képen, hanem inkább az öreg, gonosz és irigy Ceausescu bosszúja. (…) Állítólag van atombombája, csak célba juttató technikája nincs hozzá. De simán el tudom képzelni, hogy itt most mindjárt komótosan kikanyarodik egy ökrös szekér az Alkotmány utcától a Kossuth térre, rajta a szénával letakart román atombomba, és már robban is.” (9.)
[11] Az Egy szép délután című esszé egyfajta felvezetőként szolgál a kötet többi írásához, ugyanis a szerző, miután leírja benne a rendszerváltással kapcsolatos ambivalens érzéseit, zárásként megkérdezi olvasójától: „Még huszonöt évet tudok a jövőnkből. Folytassam, vagy jobb, ha itt hagyjuk abba?” Ezzel a gesztussal Kemény azt jelzi, mintha ránk nézve valami különösen fontosnak (magának a lényegnek) lenne a birtokában, amit, ha akarunk, meg is oszt velünk. Tulajdonképpen a „mindentudó mesélő” pozíciójába helyezkedve kérdez rá arra, hogy folytassa-e tovább csalódottságról, illúziók elvesztéséről, mégis a folytonos reménykedésről szóló történetét, azt a „posztmodern mesét”, amiben kényelmesen elfér a szerző személyes élete (a rendszerváltástól napjainkig), és az univerzálisból a személyesség terébe interiorizált, több évszázadnyi történelem. Mondhatni, ezzel a gesztussal Kemény saját szöveguniverzumának befogadására kérdez rá. Ugyanakkor ironizál is, tompítva ezzel saját „váteszi mivoltát”, ugyanis egy olyan jövőre utal, amiről mindannyiunknak megvan a maga véleménye, sőt tapasztalata, amire talán jobb nem is rákérdezni.
[12] H.G. Wells Időgép című regénye kapcsán – melyben két elfajzott, elkorcsosult társadalmi csoport: a morlockok és az eloik építik saját, félelemre épülő utópisztikus társadalmunkat – Kemény így értekezik: „Attól félek, hogy előbb-utóbb két lehetőség marad: morlockok vagy eloik. Szegények vagy gazdagok. Rosszak vagy jók. Lúzerek vagy menők. Áldozatok vagy agresszorok. Dél vagy észak. A morlockságot szégyellem. Az eloiságtól rettegek. A nagy közös dekadenciától tartok. És még a kívülmaradástól. Hogy időutazó leszek, egyedül, egyre távolabbra menekülve előre a jövőbe, a fénylő, sivár napsütésbe.” (14.)
[13] Ez az esszé – ugyanúgy, mint az első ciklusban található Komp-ország, a hídról – egyfajta „összefoglaló”, a ciklus summázatát, zárlatát adó írás, melyben láthatóan felmerül mindegyik olyan téma, ami az Egy közönséges csütörtök további írásaiban szerepelt.
[14] Egy közönséges csütörtök egy működő kultúrában, Ilyenkor Augusztusban, Lista, Lazán és könnyedén, Magyarország és a jövő, Január, Adalékok az élet értelméhez, Pár lépés Pesten, A nagy gyilkosság – mely szövegek érzésem szerint vagy túl rövidek, vagy a téma szempontjából túlságosan szerteágazóak ahhoz, hogy „karakteresen” kibontakozhasson bennük érdemi mondanivalójuk.
[15] A költészet megkopasztása című esszében nem kevesebbre vállalkozik Kemény, mint hogy Odüsszeusz példáján felbuzdulva felvázolja a 21. századi művészet helyét és szerepét a „szórakozásba-fogyasztásba-fölöslegességtudatba” fulladt nyugati civilizációban. Kijelölve azt a pozíciót, mintha csak Az értelmiségi fölény című írására replikázna, amiben az értelmiség válságáról és erkölcsi tartásáról értekezik, ahonnét hitelesen, legitim módon képviselhető (folytatható) a modern kori művészet, illetve meghatározza azt is – persze szimbolikusan, költőien: egyszóval felületesen – hogy milyen az a „munka”, ami értelmiségiként a társadalomért végezhető.
[16] Például a kötet második ciklusában található „explicit politizálás” mintha rendre hátrányára lenne a mítoszokba, az én személyes terétől eltávolított, költői képekbe burkolózó, a közvetett alanyiságon keresztül megszólaló (és megképződő) szöveguniverzumnak. Mintha Kemény történelmi alakokkal, helyzetekkel és képekkel, „kultúrtörténeti stációkkal” telezsúfolt, posztmodern (költői) terébe nehezen integrálódna a direktebb, aktuálpolitikai hang. Olybá tűnik, mintha nem állna jól neki ez a közvetlen politizálás. Ezzel pedig az igazán komoly probléma az, hogy a politikai kijelentések, amint adaptálódni kezdenek a döntően irodalmi, kultúrtörténeti szövegkörnyezethez, erőtlenné, lapossá vállnak, sőt súlyukat vesztik.
