Beszélgetés Bánki Évával
A középkori irodalom oktatása klasszikus időcsapda. Nálad jóval fiatalabb embereknek tanítod a Roland-éneket, miközben a hallgatók fantasyket hoznak, mesélnek a gót kultúráról, a legújabb számítógépes játékokról.
Bánki Éva Fotó: Szöllősi Mátyás
Tavaly megjelent a kemény krimikről szóló tanulmánykötetedet, A bűn nyelvét megtanulni, és feltűntek novelláid antológiákban, folyóiratokban, válogatásokban, de nyolc éve nem jelentkeztél önálló szépprózai kötettel. Azóta mi történt veled?
2008-ban gyereket szültem, három-négy évig igyekeztem csak rá figyelni. No persze az ember addig sem tétlen: míg igyekszik az új helyzetnek megfelelni, figyel önmagára is, és állandóan változik. De csak három és fél éve kezdtem el a Fordított idővel dolgozni. Amúgy ezt a regényt írtam a leghosszabb ideig.
Olyan sok kutatómunkát igényelt a Fordított idő? Tényleg imponáló az a tárgyismeret, ahogy felépíted a kora középkori „más-világot”.
A kora középkorról, a 7-8. századról alig maradtak fenn írott források. És csak következtetni tudunk a mentalitásra, a mindennapi életre, bár ezt inkább csak találgatásnak nevezhetnénk. A kor gazdasági viszonyaira, nagyhatalmi játszmáira, multikulturális együttélésére talán helyesen következtetünk. Tehát nem kutattam sokat, mert nem volt mit. Ráadásul nem is egy szakmunka elolvasása az igazán időigényes, hanem az a fantáziatevékenység, amit egy római villából átalakított uralmi központra, egy hajóútra vagy egy szigetre fordítasz. Ahogy elképzelsz egy szigetet, ahonnan bűntudatból, babonából, vagy egy tényleges fenyegetés miatt nem mernek kihajózni. Vagy csak egy lókereskedőként Normandiában meghúzódó, saját meggyőződésében is kételkedő, depressziós muzulmán kémet. Amíg megtalálod azt a nyelvet, amin ezek a szereplők megszólalhatnak.
Másik történelmi regényedben, az Aranyhímzésben egy közös történet, az államalapítás elbeszélhetősége a tét. A Fordított időben viszont egyetlen személy, egy lány, Riolda identitása.
Igen, a Fordított idő egy női fejlődésregény. Persze ahhoz, hogy Riolda megmeneküljön, hazatérhessen, fel kell szabadítania az elátkozott sziget lakóit, saját közösséget. Tehát a konkrét, politikai megoldással szemben háttérbe szorul a mitikus identitás- vagy igazságkeresés – noha ez egy kora középkorban játszódó történet, ahol az utóbbi azért soha nem veszti el érvényét. Tehát én látok hasonlóságot az Aranyhímzéssel. És azért a Fordított idő is foglalkozik az idő elbeszélhetőségével: egyik főszereplője egy krónikás, Illighaen, aki azzal kínlódik, hogy nem képes kora eseményeit összefoglalni. Őt a közösségi lét elbeszélhetősége izgatja. És tulajdonképpen kíváncsiságból „áll át” a mórok táborába.
Regényedben vannak a fantasykra emlékeztető csodás lények és csodás képességek: szorgok, tündérek, jövőbe látás stb. De mintha minden csodás jelenségnek lehetne vagy lenne valamilyen racionális magyarázata.
Lehetne – de ez nem azt jelenti, hogy van. A regény szereplői nem tudják kétségbevonhatatlanul eldönteni, hogy hogy működnek az időcsapdák, hogy vannak-e ténylegesen tündérek – tehát mi sem tudjuk, olvasók. Mert a Fordított időben nincs olyan szereplő vagy nézőpont, ami a többi fölött állna, és minket, olvasókat „eligazítana”. Pedig az én szereplőim is vágyódnak az igazságra és a bizonyosságra. Ugyanúgy, ahogy mi, olvasók. Ezért sem igazi fantasy a Fordított idő, bár vannak benne – talán(?), ez, ugye, végig kérdéses – misztikus szereplők, de a történet maga nem kitalált térben és időben játszódik. Nem tündérek vagy sárkányok lendítik előre a cselekményt, vagy határozzák meg Riolda születése utáni sorsát, hanem az arab invázió.
Ezek szerint te is hiszel a „civilizációk összecsapásában”?
Tulajdonképpen nem hiszek. Abból, hogy a madarak, az emlősök vagy a rovarok teljesen eltérő utakon-módokon lettek egyre intelligensebbek, nem következik, hogy valamilyen élethalálharc lehetősége mozgatná őket. No de abban sem hiszek, hogy ezek a különbségek egy kis érzékenyítő tanfolyammal rögvest eltörölhetők lennének. Hákim és Illighaen, a regény két tudós figurája kíváncsi egymásra, mégis ellenfelek maradnak, hisz továbbra is másféle jövőt remélnek. És nem ugyanazt értik méltóságon, igazságon vagy beteljesülésen. A cselekmény idején amúgy még nem létezik „keresztény világ”, északon számtalan vallás él egymás mellett, hisz a kereszténység még nem aratott Észak-Európában végleges győzelmet. De azért abban van különbség – sőt mind a mai napig van különbség – hogy egyes kultúrák az egyén szerepében vagy az egyes emberek rajjá szervezésében látják-e a saját kibontakozásukat.
Bár a Fordított idő tényleg nem fantasy, olvasható klasszikus történelmi regényként, azért az érdekelne, mióta ismered ilyen jól a kortárs popkultúrát?
A középkori irodalom oktatása klasszikus időcsapda. Nálad jóval fiatalabb embereknek tanítod a Roland-éneket, miközben a hallgatók fantasyket hoznak, a mesélnek a gót kultúráról, a legújabb számítógépes játékokról. Te is tanulsz, és ők is tanulnak.
Egy szövevényes kalandregényben meghökkentőek a versbetétek. Ezeknek az amúgy nagyszerű szabadverseknek nyilván más a funkciójuk, mint az Esővárosban Bujdosó Anci költeményeinek. De mi is a funkciójuk pontosan?
Bujdosó Anci az Esőváros „legitim” szereplője volt. Mindenki látta, ismerte, gyerekei születtek, aztán unokái. N. herceggel, a Fordított idő költőjével viszont nem találkozott, nem találkozik soha senki. A szereplők azt hiszik, hogy ez egy jövőből itt maradt verseskötet, és a szövegek ugyan befolyásolják az életüket, de mégsem merik egészen a magukénak érezni. Talán mert egy ilyen ádáz és bizonytalan világban számolnak ugyan a boldogsággal, de mégsem az effajta beteljesülés a céljuk. Hanem inkább a megértés és a túlélés. A szerelem olyan luxus, amit kevesen engedhetnek meg maguknak. No de milyen lovagregény az, ahol esélye sem marad a szerelmi boldogságnak?
Riolda talán 17 vagy 18 éves, mikor búcsút veszünk tőle. A regényben vannak eldolgozatlan szálak, például vannak jóslatok, amelyek egyelőre nem igazolódnak be. Jól sejtem, hogy ezt a történetet folytatni akarod?
Igen, folytatni szeretném, Vilmos és Hildi gyerekeivel, az arab Hákim madár- és rovarhadseregével, időkísérleteivel, a mór betörésekkel, Riolda további politikai ténykedésével. De az igazi főszereplő a sziget lesz. Miután Riolda kulturális központtá fejleszti, felvirágoztatja, az őslakó szorgok átveszik az uralmat, és visszakormányozzák egy másik időbe. Talán vissza az örökös felejtésbe.
Annyit beszéltünk már kitalált lényekről, időcsapdákról, sötét középkorról. A beszélgetés végén szeretném megkérdezni, hogy érzed magad saját idődben, a mai Magyarországon?
Nem választhatjuk meg az időt és a teret, ahova megszületünk. Én is csak időgépeken keresztül kémlelhetem a múltat vagy a jövőt, ahogy Hákim, a mór tudós teszi. Ezeket az időgépeket persze ma már regényeknek nevezzük. Bár a kora középkori hősökkel szemben mi szinte fuldoklunk az információkban, nem gondolom, hogy mi a korunk sokkal racionálisabb lenne. Nekem otthonos ez a 8. század.
