Hartay Csaba: Holtág
A nagypapa jelleme dominálja a család életét éppúgy, mint a regény tereit. Féktelensége, önpusztításig fokozott hedonizmusa az első mondatoktól kezdve jelen van a műben.
– Nem, én nem vagyok biológus, én egy szabad ember vagyok, én csak a pináról dalolok.
– Jellemző, apa.
Hartay Csaba nagyüzemre kapcsolt. Ahogy a családi tehenészet termel folyamatosan napi tizenegyezer liter tejet, úgy termel ő is évi jobbára egy, néha két szépirodalmi kötetet. Ezek közül a legfrissebb az Atheneum kiadásában megjelent Holtág című regény.
A regény fő témája a tizenegy-tizenkét éves fiú barátsága nagyapjával, az idilli, közös pecázásoktól kezdve a nagypapa kórházba kerülésén és szenvedéstörténetén át egészen haláláig; a múltba, a jövőbe és fantáziavilágokba tett kirándulásokkal.
A nagypapa jelleme dominálja a család életét éppúgy, mint a regény tereit. Féktelensége, önpusztításig fokozott hedonizmusa az első mondatoktól kezdve jelen van a műben, és a fiatalkori történetekből úgy tűnik, a kezdetektől fogva jellemző volt a szereplőre. Legmegfoghatóbb szenvedélyei az alkohol és főleg a cigi, ami aztán kórházba juttatja és amiről így gondolkodik: „Márai írja a Füves könyvében, hogy negyven felett már nem árt a füstszűrő. Én már tizenéves korom óta füstszűrőset szívok. (…) Én, amíg élek, addig jól akarok élni. Úgy akarok meghalni, ahogy éltem” (55-56. oldal).
Kevés szó esik arról, mit csinált életének első hatvanöt évében, de hogy a nyugodt, kispolgári vircsaftba beilleszkedni képtelen volt, ahogy a jelenben is képtelen, bizonyosnak tűnik. Arról alkotott elképzeléseitől, hogy hogyan szeretne boldogan élni, még az illem vagy rábeszélés hatására sem tér el, amivel voltaképpen a családjára is ráerőszakolja életvitelének nem kívánt hatásait:
„- Nem, kislányom, hallgasd már meg ezt a vén hülyét, hátha mond neked valamit.
– Mit? Dalokat a női nemi szervekről?
– Nem, én nem vagyok biológus, én egy szabad ember vagyok, én csak a pináról dalolok.
– Jellemző, apa.
– Igen, a pajzán nótákra ez a jellemző. Akkor basznál rá, kiscsillagom, ha a faszról dalolnék, mert akkor meg sem születtél volna.” (50. oldal)
Ha az idézett rész még nem lenne elég, a biztonság kedvéért a nagypapa az első oldalak egyikén elmondja, hogy egyetlen gyerekével, unokája anyjával soha nem értették meg egymást. Életstílusuk alapján ez nem meglepő. A férje hiányában az anya lesz a család kenyérkeresője, kevés ráérő idejében pedig leginkább korlátozásokkal próbálja a fiát (és apját) a társadalmi normák betartására szorítani. Ez a fiú számára az „ezt nem szabad, meg azt nem szabad” forgatókönyv ismétlésében csapódik le, jellemzően ok és cél megérthetősége nélkül. A fiú számára a felnőttek világának minden részlete tiltott gyümölcs, melytől anyja és nagyanyja elzárja őt: nem szabad bort inni, nem szabad beleszólni a felnőttek beszélgetésébe, nem szabad az apjáról kérdezősködni, nem szabad meglátogatni a nagypapát a kórházban és végül nem szabad ellenőrizni, tényleg meghalt-e; holott Olivér mindezekre késznek tartaná magát. Bezzeg a nagypapa a sok együtt töltött idő alatt közel-egyenrangú félnek tekinti Olivért, ráadásul hajlandó elismerni unokájának az ő értékrendjébe illeszkedő, jó tulajdonságait:
„Te nem [hisztizel], mert te az én unokám vagy. Azért vagy ilyen kemény tökös kiscsávó.” (16.) „Hagyjuk már ezt, kislányom. Hajlamos vagy Olivért beállítani valami csicska kis anyámasszony katonájának. Ő egy tökös kiscsávó.” (52.)
Ezek után az sem meglepő a nagypapa részéről, hogy megengedi leszakítani a tiltott gyümölcsöket. A kannásbor ugyan nem ízlik Olivérnek, kiköpi, de a borral legalább belekóstolhatott a felnőttek szabadságába és a nagypapa féktelenségébe.
„- Undorító. Büdös, keserű, minden ami rossz, az ebben a borban benne van. És ezt szeretik a felnőttek?” „Szar. De szeretni fogom” (15. oldal.)
Tipikus szerepek – mondhatnánk: a helyét kereső gyerek, a szigorú szülő és a szigorú szülőt kijátszó rokon. Minderre a finoman jelzett generációs vagy még inkább történelmi hatások is rárakódnak, amennyiben a fiú nagy mennyiségben néz filmeket, reklámokat, tájékozódásra pedig az internetet használja, míg a nagypapa még szegénységben, fél életét az utcán töltve nőtt fel, és első kézből hallotta a világháborús történeteket. A tipikusság egyben a legnagyobb veszély, ami a regényre leselkedik, amennyiben olyan olvasó kezébe kerülne, aki az itt-és-most hétköznapjaitól távolabb játszódó, kiszámíthatatlanabb történetet szeretne olvasni.
A másik nagy veszély a gyereknarrátor felléptetése, hiszen sok irodalmi gyerek lett már koraérett, kisméretű felnőtt vagy éppen a szerző szócsöve. Olivér azonban minden érzékenysége mellett pontosan annyira naivan egyszerű, annyira önállótlan, amennyire egy tizenegy-két éves fiútól elvárhatjuk. Igaz ez a nagypapa betegsége és halála körüli lelki traumák ábrázolására is. Ha tehát a szerzőt korábbi kötetei kapcsán egyedi, akár önmagában is feltűnést keltő nyelvhasználatáért dicsérték; most kiemelendő, prózanyelvének hitelesen és következetesen, szándékoltan egyszerűbb volta.
A narrátori pozíció vándorlása a többféle nézőpont felvillantása mellett lehetőséget ad arra is, hogy senkinek ne legyen hiányérzete Olivér domináns szólamának minimalizmusa miatt. A legkirívóbb szöveg az eltűnt apa fiatalkorában írt novellája, ami irodalmi műként ugyan vitatható értékű, de például a medzsó és a kafa szavak használatával a generációs-történelmi síkon áthidalja a nagypapa és unokája közötti különbséget. A nagypapa is kap narrátori lehetőséget; a halála előtti napon egy afféle tudatfolyam formájában, többek között gyerekkorában megesett, gyümölcslopós kalandját mesélheti el egy teljes fejezeten keresztül. Utóbbi történet már megállna akár önmagában, különálló novella gyanánt is. De disznóság lenne csupán részeket dicsérni az egész helyett, hiszen a Holtág egésze is megérdemli az elismerést.
Hartay Csaba: Holtág, Athenaeum Kiadó, 2016, 220 oldal, 2990 Ft
