Részlet Nyerges András önéletrajzi esszéjéből
Ma már kevesen tudják, hogy az ötvenes évek második felében nemcsak a direkt politika frontján, de az esztétika lövészárkaiban is zajlott a küzdelem.
Akkoriban még a szabadvers is formabontásszámba ment. Magam például több ízben azzal kaptam vissza a verseimet Nádass Józseftől, hogy a szerkesztőségben „sokan nem szeretik a szabadverset”, és hozzátette: „Egyelőre hozz inkább rímeseket”. Naiv módon megkérdeztem, akkor mi van az ő rímtelen szabadverseivel? „Olyan vén marhának, mint én, elnézik, de nektek, fiataloknak nem.” Abban a közegben ellenérzést váltott ki egy-egy merész asszociáció, vagy disszonáns költői kép is. A Tűztánc kritikusai köztük Kéry László szükségesnek tartja megemlíteni, hogy „versidomaik közt a szótagszám kötöttségét sok helyütt levetik”, másutt pedig „fölsejlik az izmusok ihletése” (Élet és Irodalom, 1959/14.) . Az ellenünk felgyűlt ingerültség látható jeleként 1958-ban a Kortárs tanulmányt közölt Király István tollából A modernizmusról címmel. (Rövidített változata 1958. december 7-én a Népszabadságban is megjelent.) Ebben az eszmefuttatásban Király leszögezte: „Semmiféle vonatkozásban sem vívmány az ismét hódító formabontó szenvedély. Ellenkezőleg. Jelentkezésében visszaüt az elsüllyedt polgári múlt”.
A „polgári” jelző nemcsak súlyos elmarasztalás volt, de publikációs problémákat is okozhatott. Király azt is kijelentette, hogy „a mi költészetünk szürrealista oltás révén nem izmosodhat meg”. Az a költő tehát, akit ilyesmin lehet tetten érni, nem a „miénk”. E megszólalás súlyát akkor tudjuk igazán felfogni, ha azt is tudjuk, hogy a szegedi „száműzetéséből” éppen visszatérő Király István az MSZMP ideológiai-művészeti állásfoglalásait szövegező Elméleti Munkaközösség primus inter parese volt. A Tűztánc most már a Király állította tilalomfák megkerülésével is vádolható volt. A nála sokkal tágasabb ízlésű, de ingatag helyzetű s emiatt gyáva Bóka László cikke (Valóság, 1959/1.) úgyszintén erről tanúskodik. A rosszallás kötelező penzumát azzal a megállapítással rója le, hogy a címadó vers „szürrealista stíluselemekkel operál”, és jelen van benne „némi expresszionizmus” is. A kötet egésze is elmarasztalható, még abban is, hogy „felesleges izmus-nyomok mutatkoznak, a szabad asszociációk logikai ugrásai néha megnehezítik a vers teljes értelmének kibontását.” Bóka viszont némi mentséget is talált számunkra: „E nemzedék szemében szerencsétlen adminisztratív intézkedések s a törtetők formai sematizmusa egy időre rendkívül vonzóvá tette a formabontás lehetőségét”. Részéről az „adminisztratív intézkedések” fölemlegetése bátor tett volt, de azt, hogy miben állt „a törtetők formai sematizmusa”, ő sem merte firtatni, miként azt sem, hogy e törtetők némelyike az 1956 utáni irodalompolitikának is favorizáltja lett. Király cikke mindenesetre azt jelezte, hogy a kultúrpolitika megint a militáns konzervativizmust tűzi zászlajára, s ehhez megbízható szövetségesre talál a Simon István-féle népieskedőkben.
E két szárny együtt támadva már kimondhatta a Tűztáncra az esztétikai anatémát – is. Hogy Bóka László mire utalt oly dodonai módon, amikor a „szerencsétlen adminisztratív intézkedések” hatását emlegette, azt az 1959-ben élőknek még könnyű volt megfejteniük, mert túlságosan közel volt az az idő, mikor Horváth Márton (az irodalmi életnek Révai mellett No. 2. számú teoretikusa, aldiktátora) fenyegetésnek beillő formában kijelentette: „Az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben (kiemelés tőlem: Ny. A.) nem Petőfi a lobogója, eltávolodik, vagy szembekerül a néppel”. E direktíva a gyakorlatban stílusdiktátumot jelentett, a népies gügyögés, a „nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető”-szerű költészet uralmát, melynek 1956 után az irodalmi potentáttá növesztett Simon István lett a legfőbb folytatója és legmilitánsabb képviselője. 1960. szeptember 10-én közölte az Élet és Irodalom Simon István Alkuszik-e Petőfi? című jegyzetét, melyben ezzel a váddal áll elő: a fiatal költők (mivel a vita a Tűztáncról folyt, nem volt kétséges, hogy ránk érti) „József Attila zászlajával akarják fémjelezni a gyökértelen alkotásféléket”. Hogy verseink nem alkotások, csak „alkotásfélék”, arra még legyinteni is lehetett volna, de a „gyökértelen” jelzőnek a negyvenes évek első felétől speciális jelentése lett: a szélsőjobboldal használta nagy előszeretettel mindenre, ami urbánus, ami baloldali, s tette ezt a zsidózás alig burkolt szinonimájaként. A nyilas Összetartás 1944. április 27-i, A gyökértelenség világuralma című vezércikkében például így találkozhattam vele: „A hungarizmus mindenkor elsősorban a gyökértelenséget vetette a rendszer szemére. Azt a gyökértelenséget, amelyet a magyar politikát mozgató egyének sugároztak ki magukból. Míg a liberális-zsidó rendszer szekeréhez görcsösen kapaszkodók éktelen tiltakozásban törtek ki eme vádjainkra, és melldöngető szónoklatokkal igyekeztek ledorongolni a magyar nép mozgalmunkban megnyilvánuló bírálatát az áruló vezetőkkel szemben, addig az eseményeket kívülről szemlélő egyének is tüstént rátapintottak a nemzet e gennyes gócára…” Az a körülmény, hogy Simon Istvánnál is ebbe a kifejezésbe botlok, az én számomra más dimenzióba helyezte, mondhatni ideológiai szintre emelte a vitát. Tudtam például, hogy Németh László is „gyökértelennek” nevezte József Attilát. Nekünk, tűztáncosoknak olyasmiről kellett Simon Istvánnal (hónapokig elhúzódó) polémiát folytatnunk, hogy vajon József Attila is lehet-e „lobogónk”, vagy csak Petőfi Sándor? Hogy lehet az, és miért ne lehetne, nem volt mindenki számára egyértelmű. Például nem volt az – Simon Istvánnak.
