A lényeg, hogy ne legyünk már tabu

Interjú Nádasdy Ádámmal

Nádasdy Ádám klasszikus értelemben vett polgár, azon ritka, nagy műveltségű és megfontolt polgárok egyike, akinek a véleményét mindig érdemes meghallgatnunk gyakorlatilag bármilyen kérdésben. Most nem Shakespeare-ről vagy nyelvészeti kérdésekről, esetleg a készülő Dante-fordításról, hanem nemrég megjelent, a melegséggel foglalkozó könyvével kapcsolatban faggattuk őt.

Fotó: Szilágyi Lenke

Elfogadóbb lett-e a magyar társadalom, nyitottabb, hogy A vastagbőrű mimóza című kötetet most jelentette meg? Vagy épp ellenkezőleg, sokkal elutasítóbb, kirekesztőbb, és ezek tették szükségessé a melegséggel kapcsolatos írások kiadását?

Elfogadóbb lett. Ez nem egyenlő azzal, hogy az emberek helyeselnék például a melegséget, csak kezdenek hozzászokni, hogy van ilyen, és egyre többen megvonják a vállukat. Talán furcsán hangzik, de ez a vállvonás egészséges és üdvözlendő: az egyén szabadságának, döntési jogának elismerését jelenti. Ugyanígy vonják meg ma a vállukat, ha egy férfi hosszú hajjal jár, avagy kopaszon, ha egy férfi-nő pár házasságban él együtt vagy anélkül stb. A könyvemet nem azért jelentettem meg, mert szükségét éreztem, hanem inkább a lehetőségét, hogy a szélesebb közönséghez eljusson. No persze nem ezrek fogják olvasni, de akkor is.

„Meleg, de büszkén vállalja” – ma még ez a szokásos fogalmazás. Ezt a „de” szócskát szeretnénk hosszú távon „és”-re cserélni.” Írja a Mire is vagyunk büszkék? című, 1997-es írásában. Mi a tapasztalata, sikerült ez a csere?

Nem, ettől még távol vagyunk. De szeretnék rámutatni, hogy már az is örvendetes, ha valakiről nyíltan így beszélnek: „Meleg, de jó szakember.” Vagy „Buzi, de megbízható, rendes srác”. Mert bár az a „de” még fáj, de egye fene, a lényeg, hogy ne legyünk már tabu. Hogy létezzünk.

A túl szigorú szülő című írásában írja: „A keresztény erkölcs – hogy Jézust idézzem (ki mást, ha a begyöpösödött hagyománnyal kell szembemenni?) – nem szabályok betartásán múlik, hanem azon, hogy mit mondunk, mit gondolunk, mit hiszünk.” A katolikus egyház egy-egy tagja még hajlamos az elutasításra a melegséggel kapcsolatban, de Ferenc pápa elfogadását és bizalmát élvezhetik a hívő melegek. Ön szerint ez a pápai nyitottság idővel minden katolikushoz eljut és befogadásra, átvételre talál?

Ez nagyon nehéz kérdés. A pápa sem mondta, hogy hajrá, fiúk, veletek vagyok – csak azt mondta (amit minden derék pap mondhatna), hogy ki ő, hogy megítélje, kit fogad el Isten és kit nem. És ne csak a katolikusokról beszéljünk: a reformátusoknál sem látok több elfogadást egyházi szinten – emberi szinten persze igen. Az egyházak fontos vonása a konzervativizmus, ezért áll fönn a kereszténység kétezer éve. Viszont azt újra meg újra át kell értékelniük, hogy mi számít erkölcsösnek és mi erkölcstelennek (hiszen csak az utóbbi lehet bűn). A melegséget még a közelmúltban is az erkölcstelenséggel azonosították; ebben látok üdvös emancipációt. Ám tartsák az emberek undorítónak, amit csinálok, de ne erkölcstelennek.

Nagyon érdekes, amit Hamlet és Horatio kapcsolatáról ír. Felfedezhetünk hasonló viszonyokat más irodalmi művekben? Nekem hirtelen Don Carlos és Posa márki nagyon szoros kapcsolata jut eszembe…

Ó, igen, én is meghatottan hallgatom őket. Viszont a régi időkben tényleg felfűtöttebb volt a férfibarátság, mint most, anélkül, hogy nemi vonzalom lett volna benne. Ez fordítva is igaz: ma olyan meghitten vannak egymással férfiak és nők (például gimnáziumban egy osztályba járnak, egy padban ülnek, fürdőruhában ugrálnak egymás előtt), ami kétszáz évvel ezelőtt egyértelműen szexuális kapcsolatra mutatott volna.

A könyv megjelenése óta kapott olvasói leveleket, megköszönte-e valaki, hogy az írások segítségével jobban megértette a melegeket, vagy hogy a leírtak segítettek neki az elfogadásban?

Igen, több ilyen is volt. A Litera honlapon például Hetényi Zsuzsa nagyon őszinte cikkét olvastam: ő egyáltalán nincs érintve, s éppen ezért volt fontos nekem.

Ha felidézem az iskolai falon sorakozó írók, költők arcképét, azt látom, hogy vagy a nagyon férfias, kemény férfi, mint Balassi Bálint és Zrínyi, vagy a konzervatív, szigorú férfi, Madách Imre és Arany János, vagy a kicsapongó, vagány férfi, mint Krúdy Gyula vagy Ady Endre kapott helyet. A gyengéd férfi típusa valahogy elkerüli a figyelmünket, nem helyeződik a középpontba. Ez egy kelet-európai, balkáni hozzáállás, hogy ezekhez a típusokhoz ragaszkodunk? Az, hogy ez vagy az a költő meleg volt, a tananyagból kimaradt, mintha szégyen lenne, illetlen dolog, nem úgy, mint ezzel és azzal a nővel való viszonya. Pedig a tabuk ez esetben károsak és az elfogadást gyengítik. Ezekről mit gondol?

Egyetértek – bár ez csak a 19. századi „archetípusokra” igaz. Csokonai szerintem kicsapongó vagány is volt, meg gyengéd is. És Kosztolányi, hajnalban részegen az ablak előtt? Az iskolák hajlamosak kontrasztosítani: török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. Majd kérdezzen rá száz év múlva, hogy lesz-e szó az iskolai tananyagban meleg szerzőkről. (Hiszen a zsidóságot se szeretik emlegetni, vagy hogy József Attila félig román volt, Petőfi meg egészen szláv.)

Meleg férfiként egy kisebbséghez tartozik, mint a cigányok, a hajléktalanok. Kisebbségi pozícióból láthatja a környezetét. A kisebbségi helyzettel együtt jár a kirekesztettekkel, elesettekkel, akár a mostani menekültekkel való nagyobb szolidaritás, együttérzés?

Nem. Ez a lélek másik rekeszében van, a két rekesz nem függ egymástól.

A verseiben a melegség némi szemérmességgel, utalásosan jelenik míg, míg a tárcáiban – nyersen szólva – nyílt lapokkal játszik, óvatoskodás nélkül. A műfaj velejárója ez?

Igen, legalábbis számomra. Persze lehetne verseket is írni nagyon expliciten – de hát a heteró költők se hangsúlyozzák, hogy a szerelmük (vagy az erotikus partnerük) nő. De már bele is futottunk egy klasszikus problémába: egy kisebbségi, ha nem mondja ki, hogy kisebbségi, akkor máris titkol valamit.

Ön szerint a Budapest Pride a kezdetektől a mai napig milyen változásokon ment keresztül? A kilencvenes évek végén is voltak primitív szólamokat skandáló ellentüntetők, és a felvonulók visszafogottabbak voltak-e, vagy minden részről durvult az egész?

Én, ha Magyarországon vagyok, vonulok, és örömmel látom, hogy az agresszív bandák támadó kedve lanyhult – valószínűleg kiszórakozták magukat, mint egy kamasz galeri, aki „rászáll” mondjuk a dagadt gyerekre, azt halálra nyaggatja, aztán megunja, s más áldozatot keres. A menetelők viszont (részben emiatt is?) visszafogottabbak, polgáribbak lettek, amit én nem bánok. Legyen persze karneváli hangulat, de itt, Keleten még inkább azt kell megmutatni, hogy mi milyen tisztességes, derék, mondhatnám, szürke tagjai vagyunk a társadalomnak.

Viszont megtörtént, hogy egy-egy Pride-on a keresztény jelképekből gúnyt űztek. Ezek az esetenkénti megmozdulások nem ártanak-e a rendezvénynek és a melegekről való gondolkodásnak?

Én nem szeretem az ilyen kereszténygúnyolást, és például a londoni Pride-on ilyet nem is látni (olyat igen, hogy Jézusnak öltöztetett hatalmas báb mindenkinek mosolyogva kezet nyújt). Viszont Angliában az egyház(ak)at nincs is miért piszkálni ez ügyben: vagy hallgatnak, vagy elfogadóak. De már Bécsben bizony láttam a Ringen a melegfelvonulásban egyházgúnyoló elemeket, mert ott – ahogy Magyarországon is – a katolikus egyháznak igenis vaj van a fején. És mint liberális ember, azt gondolom: mindig és mindenkit, aki a publikus szférába lép, szabad bírálni, akár gúnyolni is.