Túlvilági bíróság

Paradise – Andrej Koncsalovszkij új filmje

És létezik (filmen) olyan, hogy egy maquisard és egy SS-tiszt egymásba szeret a koncentrációs tábor poklában. Persze az egészre valami mennyországbeli bíróságon derül fény.

Jelenet a filmből

Különös film: időn-téren kívül és mégis konkrét történelmi téridőben. Indulásképp, és ritmikusan be-bevágva – három főszereplő (feltehetően a túlvilági bíróság vallatószékéből), mondja bele a néző arcába védő-, ill. vádbeszédét maga ellen: kvázi-rabruhában (nem felismerhető milyen egyen-zubbonyban ülnek és beszélnek). A nő Olga Kamenszkaja (Júlia Viszockaja) orosz arisztokrata, francia ellenállóként mentett zsidó gyerekeket, lebukott, táborba került. Akinek a kezén sorsa keresztülmegy, egy francia kollaboráns (Jules: Philippe Duquesne), tisztes családapa, szexért cserébe enyhítene a nő büntetésén. Szex lett, de az enyhítésből semmi, mert a fazont lepuffantják az ellenállók. Marad a KZ pokla.

S közben szekvenciaként a másik két szereplő – újra meg újra – mondja vallomásait, reményeit, önítéleteit. A film óriási fogása, hogy a nő oroszul beszél, a kollaboráns csinovnyik franciául, a harmadik, a leginkább fura figura (az SS tiszt) németül: a filmegész három nyelvből áll össze, miközben a történet képileg két különböző térben – egy fikciós, szürreális (túlvilági bírósági meghallgatáson), valamint a KZ tömegjeleneteiben sodródik a talányos vég felé.

Ami a film első harmadában történik, az szépen kiüti a nézőt az absztrakt (fehér, jellegtelen, ismeretlen) és naturális (borzalmas, véres) terek váltakozásával, a fél-kopasz nő és német rab sztorijával. A történet a film elején hol elemelkedik a valós eseményszinttől – jegyzőkönyv-vallomás, absztrakt tér, absztrakt figurákkal; – hol naturális brutalitással tör be a háború vége felé járó tömeggyilkosság, táborban és azon kívül.

Az induló szál Jules, a tisztviselő története, szimpla sztori: korrupt és korpulens nulla – csak túlélni akarta a megszállás éveit, és néha szexet próbált lopni a státus quo feljavításához. Nem jön be neki. (A színészválasztás tökéletes: kedélyes francia patronfigura, tele önmentséggel és cinizmussal, vigyori pofával és komoly hivataloskodással.

A film igazi drámája Olga, az ellenállás lebukott katonája, a többszörösen bealázott asszony sorsa. Júlia Viszockaja – aki megjeleníti ezt a csontsovány rabot. Mágikus erejű színésznő: a film ritmusának megfelelően, kerettörténetként mondja sztoriját egy nem létező kamerába, olykor megcsuklik a hangja, feje lebukik, kezébe temeti arcát, mert elviselhetetlen, hogy feltehetően életben marad. (Hogy mi lesz a sorsa, azt a film végén sem tudjuk pontosan…) Egyébként a KZ-ben a „kanadai” részlegben válogatja szemüvegek, műfogsorok, bőröndök, ruhadarabok tömegét. Csodás szépségének romjain szűrődik át a szürreális drámája.

Júlia Viszockaja

Mert történetébe bevágva, pontosabban arra kihegyezve jön a szerelmi szál, ami Olgát egy snájdig SS-tiszthez, Helmuthoz (Christian Clausshoz) köti. Koncsalovszkij zseniális húzása, hogy egy szinte képtelenül rokonszenves, csupa szív német srácot választott erre a rémes szerepre: táborfelügyelő a halálba menők felett. Ráadásul ez a tiszt nem akármilyen náci: mennyei vallomásában gyermeki naivitással hisz nácizmusban, az emberiség boldoggá tevésében, sőt a pokol hasznában – mosolya megnyerő, hite autentikus –, jóllehet a figura egy hívő és egy moral insanity egy személyben. Tőle származik a filmcím: Paradicsom. („Sajnos az emberiség nem elég érett ahhoz, hogy megértse, hogy paradicsomot akartunk hozni a Földre.”). Mindezt a „mennyei bíróság” kihallgató-szobájában adja elő. Nos, ez a tiszt esik be Olga életébe.

Nem véletlenül: valamikor, amikor még béke volt, tán a harmincas évek elején Olaszországban, a jeuness d’oré tagjaiként együtt táncoltak, teniszeztek, piáltak, szerettek – fehér flanel pantalló, V-kivágású pulóver és lobogó haj: nevetés, vidámság. Az olasz helyszín – egy óriási fehér terasz – itt is absztrakt, egyetlen bútor egy vászon nyugágy, amit lebegtet a szél. Ez az egykori jelenet idézet, ehhez képest szinte világon kívüli térben játszódik, ahogy szereplői régi filmidézetként élnek és boldogok. Olga e flash backben (a múlt emlékeiben) gyönyörűbb, mint egy modell. Kibontott hajjal, rejtélyes mosollyal, kacér gesztusokkal, elragadó. Nos, ez köszön vissza a rabruhás nő és a snájdig tiszt dialógjaiban.

Eddig nem említettem Olga morális csapdáját, ami a film centruma: egy ellenálló, egy KZ-rab beleszeret rabtartójába, egy Obersturmbannführerbe. Igaz, hogy a képen egy verekedős csókon kívül semmit se látsz belőle, de az asszony – emlékei révén, és a szabadulás reményében mégiscsak beleesik a szerelmi csapdába. Gyónásai, önutálata, képbeli összeroppanásai innen érthetőek. A „bírósági” önvizsgálat felvezetője mégis előbb Helmut, Olga egykori kedvese, akivel itt a pokolban hozza össze a sors. Olga első kérdése a snájdig SS-embert éri: hogyan süllyedhetett idáig egykori – olaszországbeli – szerelme? Hogyan vált a gyilkosok segédjévé? Ja, persze: a mennyország, hit a rendszer mítoszában, hogy lesz paradicsom, akárhány emberéletbe is kerül…

És csak ezután jön Olga mélységes lelkiismeret-furdalása: hogy süllyedhettem én idáig – kérdi magától az asszony, mikor csókok közben könyörög a snájdignak, hogy mentse ki a pokolból. Az meg igen, megígéri, mint aki felejtette a paradicsomot: na, ja, omlik össze a rendszer, a ruszkik már lőtávolban – menne Dél-Amerikába a nővel. Útlevelet is villant egy másodpercre…

Az igazi bukás Olga vétlen „bűne”: ő, a volt orosz arisztokrata, a volt partizán – hogyan alacsonyodhatott le odáig, hogy ETTŐL a pasitól reméljen menekvést? Most, a Mennyei Bíróság előtt nem tud e maró kérdéseire válaszolni, arcát eltakarja, összeomlik, és csak vall bűneiről és a megváltás reményéről – ami nincs. Se mennyország, se remény. Csak morál nélküli világ van, s benne ő, aki kopasz rabként belecsimpaszkodik egy álmokban élő katonába. Ez a katona (Helmut) a táborparancsnokkal beszélgetve ismét elénekli a „paradicsomot teremteni” őrületét. A sarzsi erre cinikusan riposztol: ha van mennyország, akkor pokolnak is kell lenni, és a poklot én teremtettem meg itt (kimutat az ablakon). Ennyit a filmcím rejtvényéről. A morális pokolról.

Jelenet a filmből

De az is nagy művészet, hogy egy orosz rendező volt olyan bátor, hogy ilyen rokonszenves, jóvágású, szinte gyermeki módon hívő lelkű férfit választ főszereplőjének. Christian Clauss motyogja többször is, hogy „a paradicsomot akartuk megvalósítani, csak az emberiség nem volt elég érett arra, hogy elfogadja ezt az áldozatot”.