Genezis
A romagyilkosságokkal foglalkozó mű a megelőzés eszköze lehet, ha többféle filmes feldolgozása nyomán diskurzus indul a történelem hasonlóan véres időszakairól.
Április 10-én, a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül került sor Bogdán Árpád új filmje, a Genezis magyar premierére, a mű ugyanis a Berlinalén is szerepelt már. Sajnálatos módon a Saul fia hatalmas sikerét nem úgy fogadta a magyar közönség egy rétege, ahogyan azt kellett volna; legtöbben ugyanis a témát és nem a megvalósítást kritizálták. Azóta vannak, akik várják, hogy behúzhassanak egy újabb strigulát a holokausztfilmek listájára, emiatt kétségessé vált minden, a történelem véres lapjait újra előásó és a társadalomnak felmutató alkotás fogadtatása. Szász Attila Örök tél című hiánypótló műve azon kivételes esetek közé sorolható, amelyet a többség üdvözölt; azonban a Genezis kapcsán sok olyan, a témáját bíráló véleménynyilvánítással számolnunk kell, amit Nemes Jeles László Oscar-díjas műve kapcsán is tapasztalhattunk. Pedig ezekre a fájdalmas időszakokra emlékeznünk kell, újra és újra elő kell venni a tragédiákat – főként, ha új perspektívából láthatjuk valamelyiket.
A 2008-2009-ben elkövetett romagyilkosságok a mű kiindulópontjai, ugyanakkor sokkal inkább csak katalizátorként szolgálnak a főszereplők életében; ami elmondható magáról a filmről is, mivel Bogdán Árpád nem a tragédiát állította a középpontba, hanem annak utórengéseit vizsgálja. Három fejezeten és három karakteren keresztül ismerhetjük meg, hogy milyen hatást gyakorol a brutális eseménysor a nehéz sorsú szereplők morális dilemmával járó döntéshozatalaira és ezáltal életükre. A családja megtámadását és meggyilkolását túlélő roma kisfiú, Ricsi (Csordás Milán), a hallássérült kamaszlány, Virág (Illési Anna Enikő) és a gyilkosságsorozat egyik vádlottjának védelmét elvállaló ügyvédnő, Hanna (Cseh Anna Marie) történetét ismerhetjük meg, akik mind életük egyik legembertpróbálóbb időszakán mennek keresztül. A romagyilkosságok azonban mindannyiuk életében megjelennek valamilyen formában, és emiatt egy ponton össze is kapcsolódik a három sors. A több szálnak köszönhetően a történet társadalmi kórképpel is szolgál, ugyanis lefedi a szegény falu, a rideg ipartelep, valamint a főváros lakóinak szociális rétegét, ami egyben az anyagi, gazdasági elkülönülést is érzékeltetve még inkább segíti a szociodráma műfaji kiteljesedését.
A három történet közül Ricsié a legerőteljesebb, itt működik igazán a feszültség az akciójeleneteket leszámítva, érzelmi sokk pedig egyedül itt éri a nézőt. A kisfiút alakító Csordás Milán színészi játéka a Genezis legerősebbje, rendkívüli a jelenléte, és tökéletesen kidolgozott kálváriája az egész filmet képes lett volna elvinni. Ricsi gyermeki látószögéből ismerjük meg a történteket: habár érezhetően fél, nem tudja, hogy mi történik, csak a falopás miatt börtönben ülő apjának tett ígéretének igyekszik eleget tenni, miszerint vigyáz az anyjára. Az apa meglátogatása és az esti gitárt pengető családtag, a nevetések idilli képet festenek, annak ellenére is, hogy a háttérben halkan suttogva egy már megtörtént cigánygyilkosságon szörnyülködik anya és lánya. Még a „kutyahúst evő” puskás fehér ember, vagy a „fehérarcú sárkányról” szóló rémtörténetek is hozzátesznek a népies, mitikus, bájos atmoszférához, hogy aztán később tudatosuljon bennünk: habár a bőrszín alapján való ellenségeskedésre és az emiatti félelemre kívánják a figyelmet felhívni; a Ricsit bántalmazó szőke, kék szemű fiú, vagy a roma etnikumú sértett videofelvétellel bizonyított bántalmazása ellenére való „elkergetése” a bíróságról mind túl fehérré teszik a társadalom többi tagját, antirasszizmusba csapva át. Az alkotás legmegrázóbb jelenetét, a ház megtámadását tökéletesen készíti elő a rendező olyan jelenetekkel és érzelmekkel, mint például a fiú veszett kutyájának lelövése okozta sokk. A művet végig a konzekvensen használt motívumok jellemzik, amelyek itt a legszebbek és legteljesebbek, amit az olyan szimbolikus jelenetek csak fokoznak, mint amikor a tragédiát túlélő kisfiú egy fekete szemeteszsák – kvázi hullazsák – alatt fekve, egy azon lévő lyukon keresztül nézi az eget és az elsuhanó fákat.
Ricsi fejezete annyira erősen nyit, hogy a másik kettő szinte érdektelenné válik, főleg mivel a kisfiú utolsó jelenete is gyomorszorító. Ezen sajnos végképp nem segít, hogy a két női karakter nincs eléggé árnyalva; habár Virág esetében kimondatlanul ott lóg a levegőben apja borzalmas tette, nem ismerjük jellegzetes vonásainak kiváltó okait, emiatt sem azonosulni, sem együttérezni nem tudunk vele. Ugyanez igaz Hannára, akinek bár ismerjük a kislánya halála okozta drámáját, mégsem tudunk vele együtt érezni. Mire az ügyvédnő szálának érdemi részéhez eljutunk, a szimbólumok szétesnek, a dialógusok sablonszerűvé és néhol kínossá válnak, a sikeres ügyvédnő hivatástudatának pálfordulása miatt – miszerint a kislányának tett ígéretéhez híven csak ártatlanokat fog védeni –komolytalanná teszik Hanna történetét. Ugyanakkor az itt megjelenő újrakezdés gondolata tökéletesen reflektál a korábbi gyűlöletláncolatra.
A Genezis legnagyobb hibája a túlcizelláltságában rejlik. Habár a víz, mint a megtisztulás metaforája végigvonul a filmen; a tűzzel, a halál és a pusztulás allegóriájával ellentétben nem képes a dramaturgia szerves részévé válni kellő kifejtettsége hiányában. A bibliai utalások a címen túl csak néhány helyen lelhetők fel és a történet egészét tekintve nem is jelentősek, sokszor csak előre mutatnak a cselekményben vagy a jellemváltozásban. Mivel a sok szimbólum miatt egy ponton lassúvá válik a film, sokkal több olyan zseniális, egyedi vonást elbírt volna az alkotás, mint a hallókészülék, ami megteremti Virág őrlődő belső világának hangi atmoszféráját úgy, hogy azt közben a néző is – többnyire tompán – hallja.
Bogdán Árpád új filmje tehát összességében szép, mély és komplex mű, amit lírai elbeszélésmódja és gyönyörű képi világ ellenére nehéz befogadni. A kamera túl gyakran mutatja túl közelről a szereplőket, ami miatt az amúgy valóban kifogásolhatatlan, stilizált fényképezéssel és vágással rendelkező mű kissé nehezebben nézhető, a túlmagyarázottság és az erőltetettnek érződő „happy end” pedig az üzenet és a művészi, különös látásmód rovására megy. Víg Mihály vonósai mindig jókor szólalnak meg, és dallamai tökéletesen a mű alá dolgoznak. A kezdeti megrendültség és a mű végére összeállni látszó szimbolika mind súlytalanná válik Hanna történetszála miatt. A Genezis hibátlan mű lehetett volna, ha Ricsi szálán megmaradva a cigány etnikumra gyakorolt hatásokat elemzi és emeli ki. Ugyanakkor a prevenció tökéletes formája lehet az alkotás alapjául szolgáló gyilkosságokhoz hasonló tragédiák többféle filmes megismétlése, és a majdani, ezen alapuló diskurzus. Ahogy a holokausztot, úgy a romagyilkosságokat sem szabad sem elfelejtenünk, sem hagyni, hogy újra megtörténjenek. Más kérdés, hogy a fentebb említett antirasszizmus mellett ez az üzenet célt ér-e. A Genezisben sok a keserűség és a fájdalom, de még több a remény. Azonban sajnos a két nő története mellett nem ismerjük meg az igazságtalan rasszizmus reális oldalát, és a gyilkosságsorozat csak egy tragédiává degradálódik a sok közül.
A Genezis a Magyar Film Adatbázison
